Képviselőházi napló, 1927. VII. kötet • 1927. november 22. - 1927. december 20.

Ülésnapok - 1927-101

250 Az országgyűlés képviselőházának 101 látszatát pedig az kelti fel, hogy nem lehet tagadni azt, hogy megtörténhetik, hogy belenyugodott azügyész, a főügyész is egy Ítéletbe, amely a törvénynek bírálatát nem minden esetbén állja meg és bizonyos magasabb szempont, a törvény érvényestilésének igen magas szempontja, a judikaturában megkívánt jogegység megóvásának nem kevésbé tiszteletreméltó szempont igenis megköveteli azt, hogyha van mód arra, hogy a törvénynek érvényt szerezzenek,, ennek eleget lehessen tenni olyankor is, amikor aa államhatalmat képviselő tiVvés? PZ alsó fokon a bíróságnak esetleg a törvényeknek nem minden megfelelő Ítéletében megnyugodott volna. Bátorkodom a mélyen t. Ház figyelmét felhívni arra, hogy ez inkább csak ugy papíron, abban a beállításban, amelyben magam előhoztam volt, nyuitja azt a képet, mintha az anyagi igazságnak sérelmét volna hivatva megakadályozni a csatlakozás intézménye. Méltóztassanak azonban megfontolni, hogy az életben ez hogyan alakul. Méltóztatnak igazán elképzelni azt, hogy a^ bíróságok által hozott, egyenesen a törvényt súlyosan sértő kérdésekben történhetik meg, hogy az ügyész belenyugszik a helytelen Ítéletbe! Lényegesen jogsértés itt nem történhetik. Miről lehet szó? Arról lehet szó, hogy esetleg súlyosabb minősítés helyett egy kevésbé súlyos minősités alkalmaztatott; arról lehet szó, hogy egy különben jelentéktelen ügyben, ahol a bíróság a körülmények mérlegelésében B.

f vádlott Javára döntötte el magának a bűnösségnek kérdését, volna egy lehetőség, amely más mérlegelésre a^a okot és a v^dlntt bűnössé nyilvánitását tenné lehetővé. Olyan esetekben, amelyek az igazságnak — hogy ugy mondjam — arculverését jelentik, ezt kizártnak tartom és hosszú, közel négy évtizedes büntetőjogi gyakorlatom alatt nem láttam példáját annak, hogy az ügyész belenyugodott volna. Ellenben megtörténhetett az, hogy a királyi ügyész nem vette észre, hogy az értékhatár eltolódása folytán, különösen mikor az értékhatárokban a sok mindenféle rendeletek és törvények között alig ismeri ki magát valaki, amikor mondjuk a Btk. 383. §-át kellett volna alkalmazni, e helyett a biróság alkalmazta a Btk. 380. $-át, szóval nem a fegyházbüntetései csalást, hanem csak a börtönbüntetéses csalást állapította meg. Valami nagy sérelem Magyarország anyagi igazságán, valami nagy sérelem a társadalmat irányító, a társadalom alapját képező erkölcsi igazságon nem következhetett el eddig sem anélkül, hogy a királyi ügyész a jogorvoslat jogával nem élt volna. Itt tehát olyan felfogás követeli az anyagi igazság érvényesülése szempontjából a csatlakozás intézményét, amely — hogy egy hasonlattal éljek — a jogegység érvényesülését olyan fontos szempontnak tekinti, mint ahogy a szobafestő, aki patronnal fest és mindenütt azokat a szabályos vonalakat és a szabályos formákat akarja érvényesíteni, bizonyos idegenkedéssel nézi azt, ha valaki szabadkézzel fest. Pedig a büntető jogszolgáltatás, ellentétben a magánjogi jogszolgáltatással, — bár ez is kell, hogy éljen néha ezzel a jogával, habár nem is vallja be — kénytelen néha szabadkézzel festeni, paragrafusra hivatkozni és a paragrafusnak útvesztőjében kénytelen belső emberi meggyőződése szerint az erkölcsi igazságnak mérlegelésével sokszor &

r betű szerinti igazságot elkendőzni. A bíróságok igen sokszor hoznak olyan Ítéletet, amely talán a szakaszok alkalmazásának szempontjából a szigorai bírálatot nem állja ülése 1927 december 7-én, szerdán. meg, de az emberi, az erkölcsi igazságnak megfelel.^Mi valamennyien, akik az anyagi igazság érvényesülésében nem a paragrafus igazságnak diadalát, hanem az élet erkölcsének diadalát kérésük, az ilyen Ítéletet helyesléssel, tetszéssel, belső megelégedéssel, a bíró iránti bizalommal, a bírói hivatás előtt való leborulással fogadjuk. Mert a biró törvényekhez tartja magát, de a biró a legtiszteletreméltóbb akkor, amikor a törvények útvesztőjében is meg tudja találni a magasabb igazságot. Ilyenkor az ügyésznek nem az a feladata, hogy a biró egyszer szabadkézzel, de igen szépen megrajzolta az élet erkölcsi igazságának képét, ő azután odanyúljon a patronhoz és azt mondja: ezt a csodálatosan szép szabadkézi rajzot pedig az én, a törvény patronjához szokott, kötött agyam nem bírja megtűrni és csatlakozom utólag azért, hogy ennek a rajznak helyébe jöjjön annak a patronnak mintája. T. Ház! Ez a kérdésnek az egyik része. Itt tehát lényegében nem arról van szó az élet gyakorlata és az élet igazsága szerint, hogy az anyagi igazság valahogy elnyomódhatik, azon lényeges sérelem eshetik, és most ezen segiteni kell, mert különben összedől a mi büntető jogszolgáltatásunk egész intézménye, annak alappillérei inognak meg. Nem. Itt ezekkel a mindenesetre igen tiszteletreméltó tekintetekkel szembenállnak azután nem kevésbbé tiszteletreméltó követelések, azok a követelések^ amelyek hosszú viaskodások után, hosszú társadalmi küzdelmek után, sokszor véres küzdelmek eredményeképen szereztek maguknak érvényt. A büntető eljárásnak egész fejlődése, a büntető eljárásnak addig a magasságig történt kibontakozása, amely a mi büntető perrentartásunkban olyan csodálatosan szépen van lefektetve, hosszú vajúdásoknak és viaskodásoknak eredménye volt. Ezeknek legfőbb célja volt az emberi szabadságnak, az egyéniség jogainak megvédése az állam túltengő hatalmával szemben; mindezeknek megvédése azok ellen az eljárási szabályok ellen, amelyek az egyénnek elnyomatását, az - egyéni jogoknak semmibevevését jelentették, amely az államhatalomnak mindenhatóságával szemben nem tudták megérteni, hogy tulajdonképen mit is jelent egy állampolgár részére az ő egyéni kis ügye. A háborúnak kellett közbejönni, a háború agyjárásának kellett kifejlődnie, hogy megint visszatérjen, beleférközhessen a társadalomba a régi nizus. Mert a háború tényleg az a korszak volt, amelyben az embernek az egyesnek élete, minden, minden alá volt rendelve annak az egy közös célnak, hogy győzni akartunk, tehát minden, élet, vagyon, minden, minden, erény is alá volt rendelve ennek a célnak. Ekkor vált megint az agyaknak sajátosságává az a felfogás, hogy az egyén joga, az egyénnek apró kis ügye, minden eltörpült. Az államhatalom aiz ő rettenetes nagy omnipotenciájával, amint a háborúban elnyelte az embert, még mindig nem akair ráébredni arra, hogy vége a háborúnak, és vissza kell térnie annak az állapotnak, amikor nemcsak az egyén, az állampolgár van aiz államért, hanem az állam is van az emberért. így van ez minden téren, gazdasági téren, egyéb téren, de ennek a régi, nevezzük klasszikus, nevezzük humanisztikus, de mindenesetre becsületes felfogásnak (Ugy van! a baloldalon.) elsősorban ott kell érvényesülnie, ahol a törvény előtt áll ae egyén az állammal szemben. Ez a felfogás teremtette volt meg azt, hogy