Képviselőházi napló, 1927. VI. kötet • 1927. június 22. - 1927. november 18.
Ülésnapok - 1927-90
: ÂZ ország gyüléé képviselôMMnàk90,"ülése 1927 november If-én, csütörtökön. kéltség nth ülondja, hogy: csirájában "fojtók el minden sztrájk-mozgalmat, a harmadik oldalról a munkaszabadság biztosítását dörgik mifelénk, és közben vigan cirkulálnak azok a fekete lisztak. (ügy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) amelyeket a munkáltatók bocsátanak ki azok ellen a munkások és munkásnők ellen, akik a heti 10 pengőjükből bizony családot kénytelenek eltartani. S nagyon érdekes ellentét az, hogy amikor a_ diplomás pályák elözönlését a numerus clausussal akarják meggátolni, akkor az ipari pályákon mutatkozó túltömöttséget nagyon kívánatosnak tartják a munkáltatók részéről Way van!, Van van! a szélsőbaloldalon.) és semmiféle intézkedés nincs arra, hogy a numerus clausus ezeken a pályákon legalább a fiatalkoruakra és gyermekekre vonatkozólag béli ozassék; legalább a fiatalkorú és a gyermek ne legyen kereső munkára bocsátható, azért, hogy a munkaerőben kétségtelenül meglevő tűlprodukciót valamiképen lecsapolni lehessen. A gyermeknek és a fiatalkorúnak munkája és a nŐi^ munka mai berendezése törvényszerű szükséglete a kapitalizmusnak, mert ezzel egyrészt a munkanélküli tartaléksereget növeli és állandóan^ kézbentartja a munkájáért remegő munkástömesret, másrészt az alacsony bérekkel a munkabérek emelkedésének állja útját, tekintet nélkül arra, hogy az anya és a gyermek be van vonva a termelésbe és ez az utóbbi időben annyiszor reklamált boldog családi otthon feldulását jelenti. Én betegségem miatt a múlt héten nem voltam jelen Huszár képviselő urnák a magyar család r pusztulásáról szóló nagyhatású beszédénél és igy arra vonatkozó megjegyzéseimet csak egy későbbi alkalmas időben tudom megtenni. Most ennek a törvényjavaslatnak apropójából és ezzel összefüggésben csak annyit jegyzek meg. hogy az ő adatait ismerve és igazolva, én a következtetésekkel máshová jutok el. mint ő, sőt az okok megállapításánál is egészen máshonnan indulnék el, mint ő. Itt csak annyit kell mee-állapitanom, hogy ha az aoát kidobják a munkahelyről és helyébe beállítják az anyát és gyermeket és azután a túlfeszített munka következtében beálló ártalmak ellen védeni akarják a gyermeket és a nőt, legalább papiroson, akkor ez olyan égbekiáltó bipokrízis, amely már önmagában hordja az ítéletet. Lehet azonban, hogy amikor a pusztuló családról, vagy ahogy mondják, a bolsevizálódó családról van szó, amelyet olyan klasszikus tömörséggel^ a modern feminizmus bűnéül tudott be a i képviselő ur, akkor csak az ország népességének egy elhatárolt területét, talán csak az úgynevezett pusztuló közénosztályt értik és hogy a munkáscsalád puszulásán és feloszlásán más tényező munkálkodott közre, nem a szociáldomokrácia és nem a modern feminizmus, erről állandóan és csökönyösen megfeledkeznek. A modern feminizmust az utóbbi időben á klerikális reakció a szabadkőmivességgel együtt anatéma alá vonta. Ami baj van a háború utáni Európában, azt nagyrészt ezek okozták és közben elfeledkeznek arról, hogy volt epry világháború, amely tízezrével ölte meg az apákat és fiukat, tizezrével dobta be a munieiógyárak poklába a gyermekeket, a fiatalkorúakat es a nőmunkást. tekintélyeket rombolt, erkölcsöket formált, ui areot gyúrt Európa és a régi világ arcának helyébe és megteremtett ó'van nőfel esi eget, amely kell, hosry a maga . kenyerét megkeresse, másrészt azonban,a természet ereje hajtja a nőt természetes hivatása felé és ez az erő azután sokszor ellenkezésbe jut azokkal az erkölcsi fórmákkal, amelyeket egy ennél nyugodtabb világ irt meg a nő számára. De ezért erkölcstelenséggel vádolni a nőt és egypár kirívó esetért általánosítani és félreverni a harangokat, ép olyan felesleges és eredménytelen dolog, mint ilyen javaslatokkal küzdeni a kapitalizmusnak gyermeket és nőt kizsákmányoló törekvése ellen. Teremtsük meg a gyermekek számára a lehetőséget arra, hogy testileg és szellemileg fejlődhessék, hogy minden sötétségtől, babonától és elfogultságtól mentesen nőhesen nagyra, teremtsük meg a nő számára azokat a lehetőségeket, hogy ember és nő lehessen és hogy magasabb, emberibb, minden hipokrizistól mentes erkölcsi elvek szerint élhessen ós osak akkor lesz jogunk bírálatot mondani felette. Ma a legkizsákmányoltabb páriája a termelésnek a gyermekmunkás, a nő pedis: háromszoros rabszolgája a termelésnek, (ügy van! Uay van! a szélsőbaloldalon. V Nem gondolok természetesen a diszpávára, hanem az összehasonlithatatlanul nagyobb számban élő, küzdő, dolgozó és szenvedő asszonyra, mert mint kenyérkereső, mint háztartást vezető és mint anya háromszoros minőségben van kizsákmányolva és él rabszolgasorban. A kisipar és a nagyipar a köztük lévő és a viszonyokból folyó torzsalkodás dacára ebben a kérdésben azután nagyszerűen megegyezik egymással: gyermeket és nőt alkalmazni, mert ez a rezsiköltség csökkentését jelenti, a termelési költségben a bénszázaléknak minimura redukálását jelenti. Jelenti azután azt a rettentő, azt a tragikus szerepet, amelyet a nő és a gyermek kénytelen vállalni a mai világban, azt, hogy amikor az apa keresetéből nem él meg a család, mikor az apa keresete nem elésr arra, hogy a családot eltartsa, akkor kénytelen a nő és a gyermek is munkába állani, ennek következtében azután a nő és gyermek leszoritja a férfi munkabérét, leszorítja a bérszinvonalat és igy végeredményében a családnak valamennyi munkában álló tagja alig keres annyit, mint amennyit a nő és a gyermek munkábaállása nélkül a családfentartó férfi keresne. S amikor a bizottsági indokolás az egyik helyen nagyon helyesen azt állapítja meg. hogy üdvös szociálpolitika helyes kultúrpolitika nélkül sem nem inaugurálható, sem nem folytatható, akkor rá kell mutatni arra, hogy a dolgozó család gazdasági helyzetének javítása nélkül sem az egyik, sem a másik el nem érhető. A bizottsági indokolás a javaslatban nagy haladást lát a régi mozdulatlansághoz képest. Valóban, ha összehasonlitjuk azt a valamit, ami a javaslatban van, azzal a semmivel, ami azelőtt volt, akkor a haladás tényleg konstatálható, de itt is mes: kell állanunk egy percre és meg kell állapitanunk azt, hogy ezek a szociálpolitikai alkotások, az is, amely most előttünk fekszik, azok is, amelyeket a múlt hetek; ben tárgyaltunk,' tulajdonképen csak egy kifelé felépített, kényszerűségből megalkotott Potemkin-faluhoz hasonlíthatók. Kételkednünk < kell a haladásban, az alkotás és a haladás erejében akkor, amikor arra lehet számítani, amikor esetleg bekövetkezik az, hogy a kényszer megszűnésével összeomlik mindaz, amit haladásnak neveztünk el. Az államok épugy félnek a szociálpolitikai felszereléstől, — ahogy az es-yík munkaügyi konferencián a munkásküldöttek megállapították—mint ahogy irtóznák a hadügyi le-
