Képviselőházi napló, 1927. VI. kötet • 1927. június 22. - 1927. november 18.
Ülésnapok - 1927-88
348 Az országgyűlés képviselőházának csak az állam telepeit, például a diósgyőri vasgyáxat. Ott is olyan szociálpolitika dul, hogy a napi munkaidő 12 óra a váltóüzemben, heti 72 órás munkaidőt vezettek be ott is azzal a súlyosbítással, hogy vasárnapról hétfőre virradóra 24 óra szolgálatot kell teljesiteni, tehát valójában nem. is 72, hanem 84 órás a mukaidő, pedig itt sem lehet azt mondani, hogy az üzem természete ezt megkivánja. Ezt senki sem állithatja, mert hiszen Diósgyőrben is. Ózdon is volt már egyszer 8 órás munkaidő, három csoportban váltották egymást a munkások és igy adódott ki a 24 óra, mert ez folytonos üzem, ahol a kohómunkák, a hengerdei munkák nem állhatnak, a munka természete megkivánja az üzem folytonosságát. Ha tehát egyszer ezt már meg lehetett csinálni, miért nem lehetne most is megcsinálni ? (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: Bele is buktunk volna!) Két esztendővel ezelőtt Diósgyőrött is 8 órai munkaidő volt, miért buktunk volna bele t. minister ur, legyen szives megmondani, — taián azért, mert a 8 órai munkaidőt dolgozó munkás nem dolgozhatik 40 vagy 50 fillérért, mert ezeknek a munkásoknak olyan munkabért kellene megállapítani, amely megélhetésüket 8 órai munkaidő mellett is biztosítja? Nagyon csodálom, hogy a kereskedelemügyi minister az ipar, a vállalat bukását abban látja, ha a munkások nem dolgoznak 12 órát, vagy ennél hosszabb munkaidőt, pedig már tudományos férüak állapították meg, hogy minél hosszabb munkaidőn át foglalkoztatják a munkást, annál kevesebbet tud teljesiteni, hiszen a munkások testi ereje túlságosan igénybe van véve egyes üzemeknél. Pedig épen ezekben az üzemekben, ahol igazán igénybe van véve a testi erő — hiszen a kohómunka, a hengerdei munka testet-lelket ölő fizikai munka — 72, 84 órás, sőt, mint emiitettem, egyes esetekben még embertelenebb munkaidő mellett kell a munkásoknak dolgozniok. Mindez miért ? Azért, mert sehol egy intés a magánipari vállalkozás felé, sőt maga az állam saját üzemeiben ad példát arra, hogyan és mikép lehet ezt csinálni. Én feleletül nem fogadom el azt, hogy különben ebbe belebukna az ipar. Ezt nem csak azért teszem, hogy tagadásba vegyem a minister ur közbeszólását, hanem azért, mert látom, hogy másfelé is vannak ipari üzemek, másutt is dolgoztatnak munkásokat, mégsem használják ki ennyire a védtelen munkaerőt és különösen az állam nem mutat példát arra, hogy 12 óra, vagy ennél-is hosszabb munkaidő mellett lehet egy vállalat rentábilis. Nézzük most az ózdi állami üzemben lévő munkabéreket. Ezek a munkabérek is utat mutatnak Bi™ó Pálaknak és a többi munkáltató uraknak. Miért fizessenek ők többet,, amikor maga az állam is hasonló munkabérek mellett dolgoztatja a munkásokat? És hiába a munkásoknak — mondhatnám — siránkozása, jajveszékelése, kérvényezése, meg deputációzása, hogy: adjatok többet, mert nem birunk megélni abból, amit részünkre megállapítottak. Hiába, mert egyszerű a megállapítás: ha pedig nem elégedtek meg ezzel az állapottal, akkor inkább becsukjuk az üzemet. Jobb lesz, ha becsukjuk az üzemet? (Esztergályos János: Siránkozása a tőkének! — Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: Bárcsak volna már ez a tőke minálunk! Épen az a baj, ho^y az államnak nincs tőkéje! — Esztergályos János: A minister ur zsebe üres, de a Hazai Takarékpénztár és a többi zsebe nem üres! — Jánossy Gábor: Koldusország vagyunk!) Hallottuk már a múlt héten is azt a közbe- ! 88. ülése 1927 november 15-én, kedden. szólást, hogy nyomorgunk mindnyájan, hoí*y koldusország vagyunk. Ismétlem azt vagyok azonban kénytelen mondani, amit már megemlítettem, hogy amely vállalat egy esztendő alatt tiszta haszonként — én csak kerek összeget említek — majdnem hárommillió pengőt tud felmutatni, (Esztergályos János: Tiszta nyereség!) ott nyomorúságról beszélni valóban nem lehet, ott joggal lehet felvetni azt a kérdést, hogy ebből a horribilis haszonból miért nem lehet többet juttatni a munkásoknak, miért kell feltétlenül egyetlenegy évben olyan hasznot kimutatni egy vállalatnak, amely haszon irreális és a munkások megélhetésének rovására megy. (Esztergályos János: Ez épen az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit a minister ur mond! Van pénz, csak nem kell szőrös szivvel kezelni azt a pénzt a munkások felé. — Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: Diósgyőrön, sajnos, nincs!) Elnök: Esztergályos képviselő urat kérem, ne méltóztassék saját pártjabeli szónokot közbeszólásokkal zavarni. (Esztergályos János: A szőrös szivü tőkének szólok én!) Kabók Lajos: T. Képviselőház! Amikor ebben az állami üzemben a munkások hoszszas kérvényezés után végre eljutottak odáig, hogy kérelmüket meghallgatták, akkor ez a meghallgatás abban nyilvánult meg, hogy a korábban, az év elején visszafejlesztett munkabéreiket részben, kicsiny mértékben visszaadták, egy-két filléres óránkinti béremelést adtak, nem az összes munkásoknak, hanem a munkások egy részének. A képviselő urak nagy örömmel fogadták a kormánynak azt az intézkedését, amely odairányul, hogy az állami tisztviselők fizetését rendezze. Én azt mondom, hogy a rendezésnek mértéke nem az, aminek lennie kellene, mégis azonban egy bizonyos gondoskodás történik a kormány részéről. De nemcsak állami tisztviselők vannak ebben az országban, hanem állami munkások is vannak, s a kormánynak szerintem kötelessége az állami tisztviselők fizetésrendezésével egyidejűleg az állami munkások fizetésének rendezéséről is gondoskodni. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon. — Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: Amennyire lehet, meg is fog történni!) Nem lehet egyoldalulag elvégezni ezt, nem lehet fél munkát végezni. Sőt azt is merem állitani, hogy a munkások roszszabb helyzetben vannak, (Ugy van Ugy van! a szélsőbaloldalon.) kétségbeejtőbb állapotban vannak, mint a tisztviselők, róluk tehát még fokozottabb mértékben kellene gondoskodni, mert az ő helyzetük ezt meg is kívánja. Nem akarok itt pellengérre állitani egykét üzemet s nemcsak az ózdi vasgyárról, nemcsak a diósgyőri állami művekről akarok beszélni, de fel kell emlitenem, s ilyen fontos szociálpolitikai törvényalkotásnál igenis szólanunk kell arról, hogy mi van általában a munkások megélhetésével. Szólani lehet arról, hogy tessék az uraknak érdeklődni a vegyészeti gyárakban, a textilüzemekben dúló állapotok iránt, aziránt, hogy milyen munkabérek, milyen munkaidők vannak ott, és hogyan bánnak ott a munkásokkal. Mindezek szorosan belevágnak ennek a szociálpolitikai törvényjavaslatnak a tárgyalásába. És akár a mezőgazdaságnak kizsákmányolt páriáit, akár a fővárosban és a különböző vidékeken az építkezéseknél dolgozó munkásokat tekintjük, mindenütt megtaláljuk, meglátjuk a tőke kapzsiságát, mindenütt látni, tapasztalni azokat a hihetetlenül alacsony munkabéreket, amelyek a
