Képviselőházi napló, 1927. VI. kötet • 1927. június 22. - 1927. november 18.

Ülésnapok - 1927-86

312 'Áz országgyűlés képviselőházának 86. bői a szempontból vizsgáljuk ezt az ajánlást, akkor azt látjuk, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal — mint az előadó ur is mondotta — bizonyos irányelveket, gondolatokat ad, amelyek alkalmasak arra, hogy valóra valljanak. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatalnak hivatása az, hogy gondoskodjék a munkások szociális problémáinak megoldásáról: melyek azok a problémák, amelyeknek megoldása a kormányok hatáskörébe tartozik. Ebben a tekintetben az az álláspontom, ami a korábbi javaslattal szemben volt, hogy tudniillik tekintettel arra, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal munkájáról és nem a kormány intézkedéséről van szó, én ezt az ajánlást elfogadom. Legyen szabad azonban rámutatnom arra, hogyha ezt az ajánlást el is fogadjuk és törvényerőre is emeljük, — mert más formája ennek nem lehet — mit jelent ez a dolgozó érdekeltségre í Meg kell állapitanom, hogy semmit. Ez az ajánlás ép ugy nem jelent semmit sem, mint ahogy nem jelentett az előbb tárgyalt törvényjavaslat sem, mert amig ezeket a javaslatokat törvény formájában meg nem alkotja a kereskedelemügyi minister ur, amig kötelező erővel fel nem ruházza, mindaddig ezek csak jó tanácsok, gondolatok, (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: JJàl van! Ez az!) amely gondolatokat azonban valóra kellene váltani. Valóra kellene váltani, úgyhogy egyes dolgokat, amelyeket megvalósitandónak tart a kereskedelemügyi minister ur, kiszakítva, törvényjavaslat formájában a Ház elé hozza (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: Ügy van!) és azok gyakorlati megvalósitását elősegiti. így azonban ez csak jószándék, anélkül, hogy bármiféle komoly célzata lenne annak, hogy a kereskedelemügyi minister ur az ajánlást idehozta. Természetszerűleg én azt vártam, amikor olvastam a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek ezt az ajánlást még 1921-ből, hogy ennek feldolgozása fog megtörténni a magyar kormányzat részéről; a feldolgozása. — mint az előbb mondottam — olyan formában, hogy az egyes intézkedéseket kiszakítva, azokból törvényjavaslatokat készít és azoknak megvalósitását követeli. Sajnos azonban, ez nem történt meg és ezt hiányolom, mikor ebben a kérdésben felszólalok. A másik, amit kifogásolni akarok az, hogyha szigorúan átvizsgáljuk és átolvassuk ezt az ajánlást, amely a tárgyalás alapját képezi, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hogy, sajnos, mindaz, ami ebben az országban történik, amit a magyar kormányzat csinál ezekben a vonatkozásokban és amelyekről ez az ajánlás szól, homlokegyenest más, mint amit a Munkaügyi Szervezet követel ez ajánlásban. A szabadidő megóvását ajánlja a pihenő idő kihasználása céljából. Az imént rámutattunk arra a hiányra, hogy a szabadidőnek olyan törvényes szabályozása, amelyet a mai modern szociálpolitika kíván Magyarországon —• amelyről mégis mint fejlett ipari államról beszélhetünk — nem történt meg. Emiitettem előbbi felszólalásomban, hogy 1891tŐl nem volt ideje a kormányzatnak arra, hogy az 1891-es törvényt kiegészítse, módosítsa és az erre vonatkozó javaslatokat tető alá hozza. Kérdem, hogyan akarunk tanácsokat adni a dolgozó embereknek pihenőidejük mikénti felhasználására, amikor a kormányzat, nem gondoskodott arról, hogy az embereknek egész sor szakmában pihenőidejük legyen és ezeket a bölcs és okos tanácsokat megszivleljék. JDe itt van egy másik kérdés, amelyet reklaülése 1927 november 10-én, csütörtökön. málnom kell a kormánytól. Ez a szervezkedési szabadság kérdése. Ennek a kérdésnek a szabályozása feltétlenül meg kell, hogy előzze a szóbanforgó ajánlás elfogadását és pedig azért, mert kapunk ugyan gondolatokat, elvi kijelentéseket, irányelveket ebben a javaslatban, de azokat megvalósítani nem tudjuk, részben azért, mert, mint mondottam, a heti pihenőidő nincs szabályozva, részben mert a munkásoknak nem tétetik lehetővé az anyagi eszköz megszerzése ahhoz, hogy pihenőidejüket felhasználják. Ezért a szervezkedési szabadságnak törvénybeiktatásában látok olyan alapot, amellyel a munkásság a maga munkaértékének megfizetését ki tudja eszközölni s akkor tud gondoskodni arról, hogy mindazokat az irányelveket megvalósítsa, amelyek az ajánlásban benne foglaltatnak. De azt is olvashatjuk, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet azt ajánlja a magyar kormánynak, hogy a kollektív szerződések megkötését támogassa és könnyítse meg. A gyakorlati élet ennek pont az ellenkezőjét bizonyítja. A magyar kormányzat, a magyar ipari politika nem hogy elősegítené a kollektiv szerződések megkötését, hanem az iparban a legteljesebb mértékben megakadályozza. Épen ezért, hogy valami súlyt adjunk az ajánlásnak, amely csak puszta irányelvet és gondolatot tartalmaz, határozati javaslatot nyújtok be, amelyben az foglaltatik, hogy (olvassa): »Utasítsa a Képviselőház a kormányt, hogy a jövőben a közszállitásoknál előnyben részesittessenek olyan ajánlattevők, akik igazolják, hogy munkásaikkal kollektiv szerződést kötöttek.« Ha tehát a kormány komolyan meg akarja valósítani azt, ami a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet ajánlásában benne foglaltatik, ennek előfeltétele legalább is az, hogy a közszállitási szabályzatba ilyen intézkedéseket bevegyen és az árajánlatok megítélésénél érvényesítsen. A másik irányelv, amely az ajánlásban bennfoglaltatik, a közlekedési politikának és a menetrendi kedvezményeknek a megadása. Sajnos, ebben a tekintetben azt tapasztaljuk, hoisy míg békeidőben a munkásoknak, á kishivatalnokoknak tekintélyes része nagyobb városok környékére húzódott ki, — részben mert gyermekeiket ott egészséges levegőben tudták nevelni, részben, hogy ott olcsóbb lakáshoz jussanak, mert hiszen békeidőben a keresetnek tekintélyes részét a munkások és fixjavadalmazásu alkalmazottak kénytelenek voltak lakbér címén lefizetni, tehát a drága lakás kény szer itette a munkásokat és kishivatalno(kolkat, hogy a perifériákra költözzenek ki — addig a helyzet ma az, hogy a város szivében, Budapest centrumában, a legdrágább részeken sokkal olcsóbban laknak az emberek, mint azok a szerencsétlenek, akik már a békeidőben kihúzódtak a perifériákra, a kültelekre. A 'közlekedési eszközök igénybevétele ugyanis annyira megdrágítja ezeknek az embereknek a kintlakását, hogy az szinte elviselhetetlen é<s súlyos hátrányt jelent számukra. Az az eszköz, amelyhez a kormánynak hozzá kell nyúlnia, — sa kereskedelmi minister ur ebben a tekintetben abban a kényelmes helyzetben van. hoigv a döntő szó az övé — hogy egyes városok közelében lakó lakosok részére olcsó közlekedést biztosítson. (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: Ha ezt csak szóval lehetne megcsinálni, mindjárt megcsinálnám!) Akkor ne méltóztassék ilyen ajánlásokkal idejönni, amelyeknek megvalósitására vonatkozólag a legcsekélyebb gondolat és szándék sincs meg az igen t. minister urban.