Képviselőházi napló, 1927. VI. kötet • 1927. június 22. - 1927. november 18.

Ülésnapok - 1927-73

14 'À% országgyűlés képviselőházának $à. ülése Í92f Junius 22-én, szerdán. gesen olcsóbb, (Forster Elek: Ebben nem a gazdák a hibásak!) a magyar fogyasztópiacnak kell tehát megfizetnie azt a különbözetet, amellyel a magyar cukorkartell a külföldi piacokon olcsóbban adja a cukrot. A pénzügyminister ur, mint mondottam, represszáliákkal fenyegette a magyar cukorkartellt (Forster Elek: TJgy látszik, meg is jgrdemlik!) és én őszintén megmondom, hogy nem tudok tapsolni a minister ur erélyének, (Rothenstein Mór: Nem igen ijedtek meg!) mert azt látom, hogy a cukorkartell eddig még mindig igen erős volt és noha eddig is lehetett volna oka a kormányoknak a rendszabályokra, még egyszer sem tudták vagy nem akarták megrendszabályozni. Én tehát nem tudck tapsolni a minister ur erélyének, mert amig a cukoradó le nem szállíttatik, addig, azt hiszem, a cukorkartell sem fog engedni az árakból. Már pedig ez az adó igen nagy; igen nagy olyan körülmények közepette is, hogy körülbelül leszállott a békenivóra, hiszen egy kilogramm cukor árában még mindig 44 fillér az adó. Segitene az is, ha a cukoradót leszállítanák, segitene az autonóm vámtétel leszállítása is, de, amint mondottam, a cukorkartell eddig még mindig igen erősnek bizonyult és sem az autonóm vámtételhez nem tudltak hozzányúlni, sem pedig a megrendszabályozások terén eddig még nem tudták a cukorkartellt olyan árpolitikára szorítani, amely megfelelő volna a magyar fogyasztók érdekeinek. Én végeztem is felszólalásommal, hiszen vámkérdésekben már többször kifejtettem pártunknak álláspontját. Ehhez hozzá akarom még fűzni azt: a védővámos politikát átmenetileg csak ugy lehetne valahogy elviselni, ha a fogyasztópiac kellő védelemben részesülne és a kormány a bérviszonyok tűrhető alakulására is érvényesíteni tudná vagy akarná befolyását. Sajnos, ebben a tekintetben semmiféle jót, semmiféle kezdeményezést vagy még csak szándékot sem látok a kormány részéről. Minden ilyen vámszerződés egyre jobban és jobban kiszolgáltatja a fogyasztó tömegeket részben a belső kartelleknek, részben a külföldi versenynek, anélkül, hogy őket kellő szociális védelemben részesítené. Különösen ez az ok az, amiért én ezt a vámszerződési javaslatot sem tudom magamévá tenni. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Nincs senki feliratkozva! Elnök: Kérdem, kiván-e még valaki szólni? (Nem') Ha senki szólni nem kivan, à vitát bezárom. A minister ur kivan nyilatkozni. Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: T. Képviselőház! Az előbbi kereskedelmi szerződések tárgyalása alkalmával nagyon örvendetes módon kereskedelempolitikai vita keletkezett _és azt veszem észre, hogy ennek visszhangja most már a Felsőházban más vonatkozásban is elhangzott; örvendetes módon ébred fel tehát az érdeklődés a gazdasági, kereskedelmi politikai kérdések iránt és én csak köszönettel tartozom azért az objektiv hangért, amely a felszólalásoknak legnagyobb részéből megszólalt, amely nagyon megkönnyíti az én helyzetemet, úgyhogy én csak egészen röviden egy pár elvi kijelentésre akarok szorítkozni, vagy inkább a szerződés elvi hátterére akarok rámutatni. (Halijuk! Halljuk!) Mindezeknél a kereskedelmi tárgyalásoknál a kormányt két szempont vezette: az egyik kétségtelenül az, amelyre Beck Lajos igen t. képviselőtársam is rámutatott, hogy ezeknek a tárgyalásoknak felvételével és minden akadály ellenére való folytatásával olyan helyzetekben is, amikor igazán nehéz volt az elhatározás a folytatására, a magyar kormány az országnak azt a készséget akarta dokumentálni, hogy amennyire lehetséges, hozzájárul ahhoz a sokszor hangoztatott tendenciához, hogy csökkentsük azokat a sorompókat, amelyek azi egyes országok között emelkednek. Én azt hiszem, hogy a megengedhetőség legvégső határáig mentünk el és ebben, sajnos, meglehetősen egyedül állottunk, (Ugy van!) mert hiszen ugyebár köztudomású, hogy mi siettünk lebontani mindenféle akadályát a forgalomnak, különösen pedig a behozatalnak és nem találkoztunk hasonló tendenciával sehol, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) ami nemcsak ,a taktikai helyzetünket rontotta nagyon, hanem érezhető anyagi károkat is okozott nekünk. (Ugy van! Ugy van!) Mi tehát az eszméért, amelyet akademice mindenütt hangoztatnak, súlyos áldozatokat hoztunk (Ugy van! Ügy van!) és azt kell megint egyszer tapasztalnunk, hogy ezeket az igen szép fejtegetéseket a gyakorlati megvalósításban senki figyelmbe nem veszi. A valóságban általában olyan gazdasági rendszerrel állunk szemben, amely legélesebben a dumpingben fejeződik ki s amely az én meggyőződésem szerint tartósan fenn nem tartható, mert egyszerűen ellenkezik a józan ésszel. (Ugy van! Ugy van!) Mondom, ez a törekvés, hogy ezt a készségünket kimutassuk és szembeszálljunk azokkal a vádakkal, mintha a mi vámtételeink olyan horribilis magasak volnának, vezetett minket, midőn mi szívósan kitartottunk ezeknek a tárgyalásoknak folytatása mellett. Ez volt az egyik szempont, amely érvényesült. De érvényesült egy másik, nézetem szerint sokkal fontosabb és komolyabb szempont is és ez az. hogy a kormány függetlenítve magát a jelszavaktól, keresse a termelési ágaknak egyensúly ozottságát, legyenek azok mezőgazdaságiak vagy ipariak. A szerződésekben is erre a kiegyensúlyozottságra kell törekednünk. Hogy azt mennyire sikerült elérni, az más kérdés és ez az, ami a kritikát kihívta és én ezt a kritikát sok tekintetben jogosultnak is ismerem el. De nem vitatható el a törekvés a kormány részéről egyfelől, de másfelől a tárgyalók részéről sem, hogy ezt az egyensúlyozottságot a lehetőség szerint biztosítsák, mert mi azon az elvi alapon állunk, azt hiszem kivétel nélkül, hogy a mezőgazdasági érdekek teljes honorálása és elismerése mellett törekednünk kell a mi ipari fejlesztésünkre is, mert ez oly eszköz a gazdasági, d!e még a szociális életben is, amelyről nem mondhatunk le. (Ugy van! a jobboldalon.) Ezt a nagyon sokszor hangoztatott kijelentést azért ismétlem meg, mert épen az, utóbbi napokban a két ellentétes nézet egy kissé hevesebben csapott össze és oly kijelentéseket hallottunk, amelyeket nem hagyhatok eg-ószen megjegyzés nélkül. Az egyik felfogás az, hogy az ipari vámokat folytonosan redukálnunk kell abban a reményben, hogy ezzel a mi mezőgazdasági exportunkat is fokozni tudjuk. Ez a felfogás odáig megy el, hogy nekünk tulaj donképen iparra nincs szükségünk, vagy ha egyáltalában, ugy csak nagyon csekély mértékben van rá szükségünk. A másik oldalon felvetődött az az eszme, vájjon neim volna-e ideje áttérni arra a meggondolásra és annak megvizsgálására, hogy ne mondjunk-e le egészen az agrárjelleg hangoztatásáról és ne térjünk-e át fokozatosan a teljes