Képviselőházi napló, 1927. VI. kötet • 1927. június 22. - 1927. november 18.

Ülésnapok - 1927-73

8 r

Az országgyűlés képviselőházának vetélésekkel lép fel, amilyenekre előbb utaltam, akkor itt a rosszakaratnak olyan jeleit tapasztaljuk, amelyet csak a leghatározottabban utasíthatunk vissza, mielőtt még képviselőink velük komolyabb tárgyalásokba mennének bele. Nekik, ha most ezt a változtatást meg akarják ejteni, fel kell mondaniok a verünk, de a Jugoszláviával kötött vámszerződéseket is, illetőleg ennek reviziós tárgyalását kell kérniök, amint ezt a legutóbbi időben meg is kérték. Nem annyira a gabonavám miatt, mert hiszen azt ilyen revizió vagy felmondás nélkül is felemelhetik, de a lisztvám miatt, amelynek felemeléséhez a mi hozzájárulásunk, illetőleg a szerződés felmondása szükséges. Hiába hozott a most lezajlott világgazdasági konferencia olyan határozatot, amely utasítja a kölcsönért nála újból esengő Ausztriát arra, hogy igyekezzék megfelelő szerződéseket kötni szomszédaival és ne az elzárkózás, hanem az összefogás gazdasági politikáját kövesse; hiába utasitotta erre ez a világgazdasági konferencia a mi szomszédunkat, a helyzet ma, a konferencia után is az, hogy Ausztria eddigi követelései mellett megáll és olyan emelést kivan és követel, amely nemcsak lisztexportunkat, de leglényegesebb mezőgazdasági terményeinknek oda való kivitelét is a jövőben lehetetlenné fogja tenni. Ha elgondoljuk a felhozott okokon kivül, hogy Ausztria idegenforgalmának jelentékeny részét Magyarországból meríti, ha elgondoljuk azt, amire Walko Lajos külügy minist er ur igen helyesen utalt egyszer, hogy csak csempészet utján is mennyi árucikk jön be Ausztriából Magyarországba, amely számára ilyen módon rendkívüli előnyt jelent, akkor még érthetetlenebbé válik Ausztriának ez a magatartása, mely állam, mint mondottam, mezőgazdasági terményeivel magát ellátni nem képes* selejtes iparcikkei számára pedig mindenképen fogyasztópiacot köteles teremteni. Épen ezért én a tárgyalások ilyen kiélezett voltának ellenére sem birom hinni és nem akarok hinni abban, hogy felelős helyről, mint Thaler és Scliürff osztrák ministerek ajkajárói elhangozzék olyan fenyegetés, hogyha nem engedünk, bojkott alá fogják venni Magyarországot; ezt komolyan venni nem tudom. Én azt akarom hinni, hogy a bölcs belátás mégis győzni fog szomszédunknál és az a nagyzási hóbort, amelyet ugy látszik messze nyugatról is erősítenek bennük, — kiváló gazdasági súlylyai biró francia férfiak olyan biztatással kecsegtetik, hogy nemsokára mezőgazdasági szükségleteiket maguk fogják tudni fedezni — nem fog talajra találni náluk és be fogják látni az utolsó órában, hogy nekik eminenter parancsoló szükségesség, hogy velünk megegyezenek. (Élénk helyeslés minden oldalon.) De ha igy áll a helyzet Ausztriában, akkor milyen a helyzet Csehszlovákiában? Ezt akarom röviden vázolni. A csehszlovák szerződés megbirálása tárgyilagosan egyike a legnehezebb feladatoknak. Nehéz azért, mert ha felületesen nézzük és csak a tárgyalások eredményeire tekintünk, akkor határozottan elitélőleg kellene róla nyilatkoznunk. Nehéz azért, mert másfelől olyan SZÍVÓS, olyan kitartó és igazán olyan erős védelemben részesülő tárgyalások között köttetett ez meg magyar részről, hogy azok részére az elismerést megtagadni tárgyilagos bírálónak egyáltalában nem lehet. Epen ezért, amikor én az igen t. előadó ur fejtegetéseivel szemben bírálni kívánom ezt az előttünk fekvő törvényjavaslatot, nem teszem ezt egy pillanatig sem anélkül, hogy teljes el73. ülése 1927 június 22-én> szerdán. ismeréssel ne adózzam azoknak a férfiaknak, akik ezeket a tárgyalásokat hosszu-hosszu hónapokon keresztül SZÍVÓS kitartással és a magyarérdekek állandó szem előtt tartásával folytatták le. Én elhibázottnak tartom és tartottam a szerződéskötést abban a pillanatban, amikor mi egy lehetetlen szituációban egyáltalában leültünk tárgyalni a csehekkel. Lehetetlen szituációnak tartom azt a helyzetet, amikor mi tudtuk, hogy olyan minimális vámtételekkel állunk szemben, amelyekről maguk a csehszlovák tárgyaló férfiak kijelentették az első tárgyaláson, hogy ezekből pedig ők engedni nem hajlandók. Abban a pillanatban mi már egyenlőtlen tárgyaló felekké degradálódtunk, előre megállapított lehetőségek közé voltunk szorítva ós tudtuk a tárgyalás első pillanatában nagy kontúrokban, hogy meddig terjedhetnek azok az engedmények, amelyeket elérhetünk, melyek azok a határok, amelyek áthághatatlanoknak fognak bizonyulni. Csodálatos, hogy a múlt nyáron, amikor először terjedt el a híre ennek a tárgyalásnak, az egész magyar gazdasági közvélemény szinte unisono és a leghatározottabban ennek a tárgyalásnak visszautasítása mellett foglalt állást. Hangsúlyozták akkor a legelső erkölcsi testületek, sajtó és mindazok, akik ilyen kérdésekkel foglalkoznak, hogyha pedig a csehszlovákok nem hajlandók kijelenteni, hogy a minimális vámtételekhez hozzá lehet nyúlni és azokból le lehet faragni, akkor Magyarország számára okosabb a tárgyalásokat egyáltalában beszüntetni r és Csehszlovákiával vámszerződésre nem lépni. Mégis belementünk ezekbe a tárgyalásokba, lefolytattuk ezeket a tárgyalásokat és sajnos bebizonyult, hogy áttörhetetlen falnak mutatkozott a minimális vámtételeknek a sorozata, amelyekben mi engedményeket egyáltalában nem tudunk elérni. A tárgyalás megkezdésének tényével tehát — ezt leszögezni kívánom — mi teljesen tisztában voltunk azzal, hogy mit érhetünk el, meddig juthatunk el és milyen határon túl nem fogunk tudni semmit elérni. De azok a szerződések és azok a tárgyalások is. amelyeket Csehszlovákia a többi országokkal minket megelőzően és a mi tárgyalásainkkal parallel lefolytatott, világosan mutatják, hogy Csehszlovákia meddig hajlandó elmenni és meddig nem. A többi országokkal való tárgyalásoknál ugyanis igen okosan kikapcsolták a lehetőség határain belül a tárgyalásokba való bevonását azoknak a cikkeknek, amelyek magyar exportcikkeknek tartottak, hogy a velünk folytatott tárgyalások folyamán a harmadik országgal kötött szerződésekre hivatkozhassanak és az ott megállapított tételekhez hozzányúlni ne engedjenek, így tehát mi a legtöbb és a legjelentékenyebb tételeknél a minimális vámtételeken felül mindig azzal a másik argumentummal is találkoztunk, hogy ezekre vonatkozólag már provideált Csehszlovákia a többi államokkal való szerződésekben; provideált pedig ugy, hogy azon a magyar vámszerződésben nem igen tud változtatni. (Élénk helyeslés jobbfelol és a középen.) Itt van e tekintetben a lisztkérdés, amely bennünket eminenter érdekel. Nem tartozom azok közé, akik hajlandók egyszerűen meghúzni a halálharangot malomiparunk és lisztexportunk felett. Tegnap is igen jelentős férfiaktól hallottam ebben a Házban azt, hogy mindig alkalmazkoldni kell — hiszen ez a leg-