Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-68

308 Az országgyűlés képviselőházának vallva, ilyen merész és nagyszabású változásoknak nem vagyok hive. Ha valaki, akkor ugy én, teljes életemben mindig szociális gondolkozású voltam. Ezt igazolhatja az a körülmény, hogy pl. az én kerületemben minden szociális intézménynek én voltam a megteremtője és én vagyok jelenleg is a vezetője. (Éljenzések jobbfelől.) Az a bizonyos aggsági, rokkantsági biztosítás nálam már meg van. A rokkantak, az elaggottak, a tehetetlenek és munkaképtelenek össze vannak gyürtve egy szegényházban és ott minden gond nélkül szépen élik le hátra lévő életüket teljes ellátás mellett. Tehát maga ez a cselekmény is ugyebár ellent mond annak, minthogyha én tényleg nem volnék szociális gondolkozású ember, de őszintén megvallva azt is óhajtom, hogy az orvosi karnak, mint egy jobb sorsa érdemes és értékes társadalmi osztálynak alapos aggodalmait a jövőt illetőleg egy kicsit igyekezünk eloszlatni és igyekezzünk őket megnyugtatni. Én meg vagyok róla győződve, hogy az orvosi pályára való tömeges tódulás hamarosan meg fog szűnni és az a túlmagas létszám, amely má meg van az országban és amely ma még folyton fokozódik, lassankint le fog olvadni és akkor mindegyik orvos meg fogja találni megfelelő elhelyezkedését, akkor az az aggály, hogy most azért, mert egy társadalmi osztályt megsegítünk, egy másik társadalmi osztályt letörünk, el fog esni. Mert hiszen amint említettem, 6000 orvosi családról van szó, tehát ezeknek az érdekét is lehetőleg figyelemben kell részesíteni. A javaslatnak 154. §-a arra kötelezi az orvost, hogy aki az üzemhelyen kivül előfordult baleseti sérülés esetében az első segélyt megadta, az illetékes elsőfokú rendőri hatóságnak és a Kerületi Pénztárnak is 24 órán belül jelentse be a balesetet. A javaslat 157. §-a pedig arra kötelezi az orvost, hogy aki valamely betegnél valamely különleges foglalkozási betegség jelenségeit észleli, azt az illetékes pénztárnak szintén 24 órán belül jelentse be._ Tehát ez olyan két paragrafus, amely egész joggal izgathatja az orvosi társadalmat, mert hiszen ezt a bejelentési kötelezettséget még akkor sem tartanám helyesnek, ha csupán a pénztári orvosra vonatkoznék is, mert hiszen — mint tudjuk — a gyákorlóorvos reggeltől estig el van foglalva, a községi vagy körorvos, aki egész nap talpon van vagy a sokszor rogyásig kimerült kórházi vagy klinikai orvos sokszor képtelen arra, hogy ennek a kötelezettségnek ugyanazon a napon eleget tegyen, ha egy balesetnél segédkezet nyújtott. De ez a kényszerbejelentés nem olyan fontos, hogy ez még aznap meg kellene, hogy történjék, mert hiszen a Munkásbiztositó Intézet nem szokott ilyen pontos és gyors lenni, hanem sokszor hetek múlnak el addig, amig a tulajdonkénem vizsgálat megindul. Nem volna méltányos, hogy az ilyen kényszerbejelentés elmulasztása esetén az orvos ugyanazzal a birsággal legyen sújtandó, mint amilyen büntetést a 208—211. Vokban foglalt kihágások vonnak maguk után. Hiszen a mulasztást nem tudatosan, hanem a körülmények folytán követte el a segitséget nyújtó orvos. Épen azért szükségesnek tartanám ennek a 24 órának kibővítését azért is, mert hiszen a balesetbejelentési kötelezettség, az annak való megfelelés, nagyon fontos és felelősségteljes dolog. Nem lehet azt kívánni, hogy az orvos egy ilyen komoly, meggondolást és megfontolást igénylő dolgot csak ugy gyorsan, hogy ugy mondjam, kutyafuttában tegyen meg, hanem módot kell neki adni 68. ülése 1927 június 15-én, szerdán. arra, hogy ezt meggondolja és megfontolja, és csak ennek a meggondolásnak és megfontolásnak alapján tegye meg a szükséges bejelentést, Épen azért tisztelettel kérem az igen t. népjóléti minister urat és a t. Házat, ezt a nem annyira lényeges és nem olyan fontos, de azért alapjában véve az orvosi karra mégis csak sértő bejelentési kötelezettséget ne 24 órában, hanem legalább 48 órában allapitsa meg. Ez igazán csekély kivánság és mégis nagy megnyugvást szülne az orvosi karban. Igen súlyosnak tartom a törvényjavaslatnak az orvosokra vonatkozó 226. §-át. Ez az elcsapatási vagy felmondási, illetőleg elküldési rendelkezés ugyan nemcsak az orvosokra vonatkozik, hanem a tisztviselőkre is. De amig a tisztviselői karnál azokról elbocsátás esetén ugy-ahogy mégis csak gondoskodnak, — Hódossy igen t. képviselőtársam itt még külön is kérte a minister urat, hogy ezekről még jobban gondoskodjék vagy még megfelelőbb kárpótlásban részesitse az esetben, ha elbocsátják őket — az orvosokról ilyen értelemben egy árva szó sincsen, ha azok leteszik a hivatalukat ... (Hódossy Gedeon: Azok szerződéses viszonyban vannak a pénztárral, de nincsenek kinevezve! — Bottlik József: Azért méltányos!) Igaz, hogy szerződéses viszonyban vannak, sőt ezt az orvosok verekedtek ki maguknak, hogy szerződéses viszonyban legyenek a pénztárral, de tudjuk azt is, hogy vannak 20—30 esztendős szolgálattal rendelkező pénztári orvosok, akik az ezen a réven kapott fizetésből éltek, akiknek ez volt a kenyerük, akik ebben öregedtek és rokkantak meg. Megbízom abban, amit erre vonatkozólag a bizottsági tárgyaláson a t. minister ur kijelentett, hogy módot fog keresni arra, hogy ezekről is gondoskodjék. ï!n ezt el is hiszem és engem ez meg is nyugtat, de épen azért hozom ezt fel, hogy a minister ur legyen szíves megtenni itt is ezt a kijelentést, hogy Innen hallja az ország orvosi kara azt. hogy igenis gondoskodás történik azokról, akik bármilyen okból elbocsáttatnak, elsősorban akik nem teljesítették megfelelően kötelességüket, de akik tényleg a pénztár szolgálatában öregedtek meg, már csak azért is, hogy ne lehessen az a mai abnormis állapot, hogy mig egy orvos kezében négy-öt állást kumulálnak, aki igy 20—30 milliót keres, addig a másik orvos egy, másfél vagy két millióért loholjon és teljesitse kötelességét regeitől estig. Ezt a felmondást azért tartom helyesnek, mert igenis semmiféle fegyelmi szabályozással nem lehet megszüntetni ezeket a kumulált állásokat. Ezek továbbra is megmaradnának így és egyes emberek olyan dotációban részesülnének, amelyből talán három-négy família is szépen megélhetne. Tehát általában véve épen azon a réven, mert ezek szerződéses viszonyban vannak a pénztárral, ezt a felmondást valami óriási sérelemnek nem tekintem. Engem megnyugtat a minister urnák az a kijelentése, hogy a bármi módon kimaradt orvosokról is megfelelő módon a lehetőség határain belül gondoskodni akar. De ezzel kapcsolatosan — és most világlik ki az, hogy ez a munkásbiztositó intézmény akármilyen szépen prosperáljon, akármilyen nagyon ki legyen terjesztve, akármilyen nagyszerűen teljesitse is kötelességét, egy nélkül nem boldogulhat a jövőben; nem boldogulhat anélkül, hogy az aggság, rokkantság és munkaképtelenség esetére való biztositásról szóló törvény életbe ne lépjen. Ezt szükségesnek tiartom és épen ezért kérem a minister úrtól, hogy ezt