Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-68

306 Az országgyűlés képviselőházának hpgy azok, akik segélyezésre szorulnak betegségük idejében, táppénzben is részesüljenek és csak harmadsorban következik az, amit pedig elsőnek tartottak, amelytől azonban beteg még soha meg nem gyógyult és amellyel a betegséget megakadályozni nem lehetett, — az adminisztráció. (Gaal Gaston: Ez maga egy betegség!— Derültség.) Én, aki harminc esztendeig voltam intézeti orvos, nagyon jól tudom, hogy mindig az adminisztrációra volt a fősúly fektetve és az orvosi érdek, az orvosi munkálkodás honorálása mindig csak másodrangú feladat volt. Már a bizottsági tárgyalás során is, sőt itt a házban is nem egyszer hallottuk azt, hogy ez a törvényjavaslat visszaesést mutat. Ha valaki ezt a törvényjavaslatot komolyan átolvasta és az 1907 : XIX. leikkel összehasonlítja, az, kell, hogy óriási haladást lásson a kettő között. (ügy van! a jobb- és baloldalon.) És én, őszintén megvallva, épen attól félek, hogy ezekkel az uj terhekkel, amelyeket most r e törvényjavaslat révén a biztositó intézmény magára vállal, nem fog megküzdeni, még a 7%-os hozzájárulási kulcs mellett sem és megint csak ott leszünk, ahol annakelőtte szoktunk lenni és nem egyszer voltunk, hogy a takarékoskodást a pénztár megint csak az orvosi munkán fogja keresni, mert hiszen a táppénzt, a gyógyszerszámlákat stb. stb. muszáj kifizetni, ezt megköveteli a biztositott, ezeket tehát ki is kell fizetni, ott van azonban egy tág tér, hogy az orvosi honoráriumon lehessen takarékoskodni. Ha pedig nézem ezt a mostani törvényjavaslatot, amelyre azt mondták egyes t. képviselő urak, hogy visszaesést mutat, hát není tudok másra hivatkozni, mint arra, hogy méltóztassék csak megnézni az 52 heti, egy esztendei gyógykezeltetés lehetőségét, tessék megnézni a gyermekágyi segélyt, illetőleg a szülési segélyezést, amelynél többet adni valóságos pazarlás lenne; sem az egyévi kórházi kezelés, illetőleg gyógykezelés, sem a szülési segély ilyen nagyságban talán az egész világon sehol sincs meg. De végül ott van, mint legsúlyosabb tehertétel, szerintem, a biztositás óriási kiterjesztése. A Munkásbiztositó Pénztárnak, szerintem, — és ez az általánosan elfogadott nézeí — az a feladata, hogy megbetegedés esetén minden lehető segitségben részesitse azokat az ipari és kereskedelmi munkásokat, akik akár napibérért, akár fizetésért, de olyan csekély napibérért vagy fizetésért szolgálnak vagy munkálkodnak, amelyből félretenni nem lehet, úgyhogy betegség esetén a családfő betegsége révén az egész család nélkülözéseknek van kitéve. Ezek a fizetések és napibérek természetesen, vonatkoznak azokra, akik betegségük vagy munkaképtelenségük idején ezt a bért vagy fizetést nem kapják. Nekem az a meggyőződésem, hogy az az ideális munkásbiztositás, hogy csak azok részesüljenek benne, akiknek arra feltétlenül szükségük van. Ezzel szemben a biztositási kötelezettségnek óriási kiterjesztését látjuk, súlyosbítva az önkéntes biztositás lehetőségével, amelynél pedig a bérhatár is, különösen a nyolc biztositó intézetnél teljesen szabad. Őszintéin megvallom, hogy ez az, ami- az orvosi kart aggodalommal tölti el, és méltán, hiszen az országban ezidőszerint 6183 orvos van, ebből Budapesten 2805, vidéken 3378 és négy egyetem ontja az uj orvosokat. Ha mármost a biztositási kötelezettség révén a lakosságnak legalább 40%-a a biztositó intézet keretébe fog tartozni, tisztelettel kérdezem, vájjon mi marad meg a I 68. ülése 1927 június 15-én, 'szerdán. szabad orvosi praxis részére? Mert hiszen biztositó intézeti orvos csak 1720 van; ezeknek meglesz a megélhetési lehetőségük, hol van azonban a többinek a megélhetési lehetősége akkor, amikor majd mindenki ide fog tartozni a biztositó intézet kötelékébe? Egyedül azok maradnak meg a szabad praxis részére, akik vagy a vagyonuk jövedelméből élnek, (Egy hang jobbfelől: Ha van!) természetesen, ha van, vagy azok, akik szabadhivatásuak, hivatalbéliek, de nem alkalmazottak. A végtelenül nagy kiterjesztési szándék amely a törvényjavaslatban csak mint csekély kiterjesztés van megemlitve, a bizottsági tárgyalás folyamán bizonyos mértékben csökkent. Ez pedig — amint idézem a bizottsági jelentést — annak volt; köszönhető, hogy aggodalomkeltő, (olvassa): »vájjon az érdekelteknek, az államnak és a többi közjogi jellegű közszolgálati munkaadónak pénzügyi helyzete megbirja-e a kötelező biztositással járó anyagi terheket, no meg az a körülmény, hogy az egyes vallásfelekezetek hivatott^ képviselői részéről nem nyilvánult meg a kellő készsjáig.« Magyarán mondva ez azt jelenti, hogy ezek menekülni akartak a súlyos tehertétel alól. Épen igy csatlakoztak ehhez a szinházak művészi személyzetei, a szerkesztőségek ujságirói, stb., stb. és még mások is, akik ez ellen tiltakoznak. A s'zámbeli kiterjesztés tehát; csökken, ámde megmarad 3600 pengős bérhatár, ameddig a betegségi biztositási kötelezettség meghatározásában ez a törvényjavaslat elmegy. A valutánk romlása idején természetesen ez a bérhatár folytonosan változott, illetőleg állandóan emelkedett. De most, amikor már a pénzünk stabil, én azt tartanám helyesniek, hogyha viszszatérnénk a régi állapotra és amennyiben a régi, a békebeli bérhatár — illetve, amikor a pénzünk értéke még jó volt és stabil volt — 240 korona volt évenként, tehát térjünk vissza ismét a régi, magasifoku állapotra, mert hiszen ez is épen egyik indoka volt az orvosok és az intézet közötti örökös kellemetlenkedésnek és örökös harcnak. De mert a gazdasági viszonyok révén ez a 2400 korona 2780 pengőt ér és B,

r nyolc korona napibér helyett 9 pengő 28 fillért kellene megállapitani, én akceptálom azt is és honorálom azokat a kívánságokat is, hogy, igenis, legyen az a bérhatár kiterjesztve, de nem egyszerre olyan óriási ugrással, mint ahogyan kontemplálva van, hanem bizonyos mérsékeltebb határral. Nemcsak a magam, hanem az egész orvosi kar nevében is teszem ezt a kijelentést, mert hiszen itt egy kongresszusi határozatról van szó, ahol az orvoskongresszus ezt a kívánságát fejezte ki, hogy a bérhatár, ha nem is a 2400 koronának megfelelő 2780 pengőre emeltessék, hanem emeltessék fel 3000, esetleg 3200 pengőre, amely felemelés esetén a régi 2700 pengővel szemben 3000 pengős felemelésü bérhatár mellett 216 pengővel, 3200 pengős bérhatár mellett 416 pengővel, a jelenlegi 1920 pengővel szemben 1080, illetve 1280 pengővel emelkedjék a bérhatár. A 3600 pengős bérhatárt én túlmagasnak tartom, mert ne tessék megfeledkezni arról, hogy a bérhatárral kapcsolatosan a napi bérosztályoknak bérhatárig emlelkedő arányos beosztásával a járulékteher is fokozódni fog. A szociális biztositásnak túlzott kiterjesztése és a bérhatárnak ab normás felemelése az, amely az orvosi kart fájdalmasan érinti. Az orvosi kar, mint a művelt középosztálynak számottevő tényezője, épen a mai túlságos orvosi létszám mellett méltán megértést, figyelembevételt érdemelne meg, S ez a körülmény alkalmat