Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.
Ülésnapok - 1927-67
270 Az országgyűlés 'képviselőházának 67. ülése 1927 június 14-én, kedden. Majd megoldja.) Merem állítani, hogy az egész biztosítási intézmény áldásos, vagy meddő működése az orvos kérdésen fordul meg. (Ugy van! Ugy van! a jobb- és baloldalon.) Mert a beteg gyógyulása bármennyire sok egyéb apró körülmény szerencsés összetalálkozásától í'ügg, végeredményben mégis csak az orvosnak kitartó, fáradságos, lelkiismeretes szeretetteljes munkájának a következménye. (Ugy van! Ugy van!) Az orvosi szolgálat tehát fő oszlopa az egész intézménynek. Szükséges tehát, hogy az orvosok hivatásuk magaslatán álljanak. Azt hiszem, hogy talán ez a megfontolás vezette az igen t. népjóléti minister urat akkor, amikor minden akadály, rábeszélés ellenére sem honorálta azt a kívánságot, hogy en gros tartozik átvenni a meglévő munkásbiztositási orvosokat. Szerintem csak a tudományos képzettség és az egyéni rátermettség kell, hogy ebben a tekintetben irányadó legyen, sőt a tudományos képzettséget én még kevésbé fontosnak taláLom, mint az egyéni rátermettséget, mert mondhatom, . hogy a -tudományosan képzett, de egyébként modortalan vagy goromba, orvos nem tudja a betegpénztárnál azt az eredményt elérni, amelyet a kevesebb tudással rendelkező, de szerető, megértő szivvel dolgozó orvos el tud érni. A gazdag ember megengedheti magának azt a luxust, hogy goromba orvossal gyógykezeltese magát, de a,szegény ember, aki az orvoson kívül — ha csak az adóvégrehajtót nem tekintjük annak — úriemberrel nem is érintkezik mással az intelligencia köréből, az orvoson, keresztül fogja., megbecsülni, vagy. talán meggyűlölni az egész uri társadalmat... Sajnos, az orvosi rend nálunk nem áll a társadalmi megitélésnek azon a magas piedesztálján, amelyre őt képzettsége kvalifikálja. (Gaal Gaston: Ezt már nem mondhatjuk! Mindenhol megbecsülik, ahol tisztességes az illető. — Jánossy Gábor: Ugy van! Orvosa válogatja!) Molière» Boitcsináta doktor«-ától Bernhardt Shaw »Orvos dilemmájá«-ig számtalan irodalmi mű. figurázza az orvost, (Gaal Gaston: Az életről beszéljünk, ne az irodalomról!) Mindjárt hozok példát az életből is.. — Talán ez az érzés késztette doktor Weisz István urat, aki — ugymondják —a népjóléti ministeriumnak egyik kiváló tisztviselője, hogy egy hirlapi cikkben a következő megállapítást tegye a magyar orvosi karra (olvassa): »A magyar orvos élesen szegül ellene minden olyan törekvésnek, aimely a tömegek egészségügyi színvonalának emelését, jobb orvosi ellátását közhatalmi beavatkozás révén akarja elérni.« Szóval azt mondja, hogy a magyar orvos ellene 8-zegül a közegészségügyi intézkedéseknek. . -Nem mint kari sérelmet hozom ezt ide, hanem csak illusztrálásául annak, hogy a társadalm és a hatóság... (Jánossy Gábor: Egyéni vélemény! — Barla-Szabó József: Az a fő, hogy a minister urnák egészen más a véleménye! —Gaal Gaston: Az nem a magyar társadalom felfogása!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! (Barla-Szabó József: Sőt még nem is a népjóléti ministeriumé! A minister ur egészen másként vélekedik !) Tóth Pál: Az orvos igazán igen nehéz körülmények között éli le életét. Nincs még nyugodt munkája sem, annál kevésbé zavartalan a pihenése. Éjjel-nappal egyformán szolgálatára áll embertársainak s ha véletlenül indiszponált, vagy betêg s erre való hivatkozással valakit el akar utasítani, már sanda gyanúval néznek rá, hogy nem akarja kötelességét teljesíteni. S most jön a betegpénztári intézmény, amely a betegbiztosítást kiterjeszti ugy, hogy minden negyedik embert biztosit. Az igen t. szociáldemokraták részéről, azt hiszem, Györki képviselő ur mondotta azt, hogy mi orvosok nem tudjuk, mennyire előnyös az, hogy biztosítás egyáltalán van. Erre én kompetensebbnek találom az Orvossaövettség megállapítását, amely szerint az orvosi kar egészen jól meg tudna lenni az intézmény nélkül, mint ahogy sok évszázadon át meg volt nélküle. (BarlaSzabó József: Az ország nem tud meglenni nélküle és ez a fontos! — Ugy van! balfelöl.) Akkor én csak azt mondom: nem áll az a megállapítás, hogy az orvosoknak fontos, hogy ez az intézmény meg legyen; igenis az országra nézve fontos és az orvosok mindig alá fogják rendelni érdekeiket a köz érdekeinek, bár tudatában vannak, hogy ők nem egyformán dotált alkalmazottai, tisztviselői, vagy szerződéses felei a pénztárnak, mert a pénztár a kórházat ugy fizeti, mint egy privát beteg, a gyógyszert úgy fizeti, mint egy privát beteg, egyedül orvosát nem űzeti ugy, sőt felényire sem fizeti, mert körülbelül csak tizedrészét adja munkája ellenértékének. Az orvosi karra egyetlen előnye van a biztosítás intézményének, — amelyet Rothenstein képviselő ur emiitett meg — hogy a fiatal orvosoknak ismeretkört szerez s így a betegpénztári orvosi állás által megalapozza privát praxisát. Ennyi előnye van az orvosi karra a pénztári intézménynek. Hátránya azonban — amint az Orvosszövetség is kifejtette s amint ezt magam is aláírom — hogy ez a második lépés a orvosi rend proletárosodása felé. Az első lépést szerintem a háború hozta, amikor a szabadságra hazajött medikusok diplomával mentek vissza, harctéri szolgálatukat is beszámittatván az egyetemi tanulmányi évekbe. De ez csak az első lépés volt az orvosi pálya túlzsúfoltsága felé. A második lépés a betegpénztári intézmény. Az orvosok a múltban és a jövőben is mindig szívesen állottak és fognak állani ingyen vagy csekély ellenszolgáltatásért gyógyulást kereső embertársaik rendelkezésére. Most fordul a helyzet, mert ezentúl azok, akik igy igénybe vették az orvosnak, mondjuk, talán szivességétj ezentúl már nem szívességet vesznek igénybe, hanem a betegpénztári intézmény által jogot. Jogot fognak formálni ezentúl az orvos munkájára, a betegpénztár pedig nem fizeti ugy az orvost, mint ahogy a privát beteg, hanem lényegesen kevesebbet ad.,. De nem épen azt tartom sérelmesnek az orvosi rendre nézve, hogy anyagilag kevesebbet kap, mert ez egyéni dolog, hanem magát az elvet, mert a jó munkát meg is szokták jól fizetni, a rossz munkát viszont nem fizetik meg s ha valami munkát már nem fizetnek meg, — ha jó is az — ez már bizonyos fokú degradálását jelenti annak a munkának. Egyik igen t. képviselőtársam azt mondotta, hogy a Munkásbiztositó Pénztár tisztviselőinek jó fizetést kell adni, (Gaal Gaston: Ez a fő!) mert a jó fizetés ad rangot és tekintélyt. Az orvostól épen ezt a jó fizetést veszi el a pénztár s ennek megfelelően a rang, a tekintély, a megbecsülés is bizonyos fokban kevesebb. (Jánossy Gábor: Szegény ám az ország, igen szegény!) Én ezt csak orvosi szempontból mondom, t. Ház! Hiszen az orvosi munka megítélésében nemcsak a társadalom, hanem Magyarországon a hatóság is külön utón jár. Hogy csak egy példát említsek, a községi és körorvosok nem kapják azt a ked^ vezményt, amelyet; a községi és körjegyzők
