Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.
Ülésnapok - 1927-66
262 Az országgyűlés képviselőházának az orvosra, mint a gyógyszerre, táppénzre és minden egyéb ellátásra. Mi az orvosok munkaerejét nem akarjuk és nem akarhatjuk kihasználni jogtalanul, de azt kértük orvosainktól: álljatok ide, magatok is részesei vagytok az adminisztrációnak, látjátok az autonómia munkálkodását a magatok képviselete révén, tudjátok, mi történik, éljétek bele magatokat ebbe a munkába, ebbe az életbe, és a terhek megosztásánál épugy, mint a jövedelmek számbavételénél itt lévén, magatok állapitsátok meg, meddig mehettek el követeléseitekben. Ezen az állásponton megtaláltuk egymást mindig, meg tudtunk egyezni, disszonancia soha sem volt. Mi szükség van arra, hogy a jövőben ilyen disszonanciára okot adó alap álljon elő 1 ? Márpedig, ha az orvos urak azt hiszik, hogy a munkássághoz legközelebb álló társadalmi osztályokat ki lehet vonni a biztosítás kötelezettsége alól csak azért, mert az orvosok érdeke ezt igy kívánja, én azt mondom, hogy ez nem lehet. Akit csak be lehet vonni a biztosítás korlátai közé, azt be kell vonni. (Éhn Kálmán: Az drága!) Nem fontos a jövedelme, nem fontos, hogy mi az életlehetősége. Legfontosabb, hogy orvosi kezelés alá kerüljön az, akinek arra szüksége van. Az autonómiának éis az adminisztrációnak, azonkívül a felettes hatóságoknak arra pedig legyen gondja, hogy azt a munkát, amelyet az orvostól elfogad, díjazza tisztességesen, úgyhogy az orvos ne legyen kénytelen éhen dolgozni, mint esetleg egy utolsó utcai napszámos. (Horváth Mihály: Ez helyes beszéd!) Mármost, ha ezen az állásponton vagyunk, akkor nem lehet sok vitatkozás közöttünk (Strausz István: A minister ur is ezt akarja!) mert ebben az adott pillanatban talán lehet I disszharmónia az arányszámok között, de végeredményben, ha okos emberek, leülnek, lehetetlenség, hogy egymást meg ne találják ebben a kérdésben. Miután elvi álláspontomnál fogva is a kor-. illetőles: a kereseti határ megállapítása ellen vagyok, azt mondom, hogy nem is tartom szükségesnek a munkásembereknél a kereseti határ megállapítását. Ha valaki fizikai munkával vagy azt megközelitő foglalkozással, tehát olyan foglalkozással keresi meg a kenyerét, amely a törvény kenetén belül esik, nem fontos, hogy meninyit keres. Ez egyáltalában nem lényeges, mert hiszen ugy is tudott dolog, hogy a keresetek, különösen a mai keresetek nem nőnek az égig. Ezt a kapitalizmus nagyon szépen szabályozza a maga nemzetközi erejével és hatalmával. Ezek a keresetek tehát nem nőhetnek olyan magassá, hogy ne tennék indokolttá «a munkásbiztositás keretében való megmaradást. Kérem, a helyzet egyszerűen az, hogyha imitt-amott akad talán egy ember, aki az itt kontemplált határt meghaladja, — hiszen .csak néhány koronáról vagy néhány pengőről lehet.szó — szinte lehetetlenség és elképzelhetetten panasz nélkül eltűrni, hogy ezért a kevés kivételért egy ilyen kereseti határt állapítsunk .meg. Ez a korlátozó intézkedés csak néhány legértékesebb munkásunkat sújtja, akik lehetnek százan, kétszázan vagy ezren, de mindenesetre olyan emberek ,akiknek érdekeit épen a kapitalista társadalom, vagyis a mai társadalom érdekéből leginkább nem volna szabad sújtani. '•; . A gyógyellátás és segélyezés kérdésében inkább a javaslat részletes tárgyalása folyamán lesz egy-két mondanivalóm. Mindenesetre előre megjegyzem, hogy arra kell törekednünk, hogy a gyógyellá.tást a lehető legtökéle66. ülése 1927 június 13-án, hétfőn. tesebbé tegyük. Arra kell törekednünk és ez az orvosok hivatása elsősorban, d© az adminisztrációnak és az autonómiának feladata mindenesetre az irányitás szempontjából, hogy a munkás bizalommal fordulhasson a pénztárhoz, ne csak azért, mert od afizetett és a pénzéért ezzel szemben táppénzre^ tarthat igényt. Miután pedig táppénzhez máskép nem juthat, csak azon az utón, ha az orvosnál megfelelő látogatást tesz, — mondom — csak azért, hogy az adminisztratív előirt kötelességének eleget tegyen, hanem azért is, mert a munkásnak ^nagyon fontos, hogy az orvoson keresztül a pénztárral szemben valahogy lelki bizalmat tudjon nyerni, hogy a pénztárhoz ne mint egy gyógyítógyárhoz, műhelyhez forduljon (Homonnay Tivadar: Nagyon helyes! Igaza van!) hanem épugy fordulhasson a pénztárhoz, mint az ember orvosához fordul: bizalommal, azzal a meggyőződéssel és abban a hitben, hosrv ez az egyetlen ember, aki őt meg tudja gyógyítani. Tudott dolog, minden orvos vallja, hogy a bizalom az orvosi kérdésben félgyógyulást jelent. Nem tudom, hogy igy van-e, vagy sem, (Tóth Pál: Ez igy van!) de magamról érezve, körülbelül elhiszem. Épen ezért tehát mindenesetre azt a célt kell szolgálnia az orvosi karnak, az autonómiának, de az adminisztrációnak is, hogy a betegpénztárhoz ugy forduljon bizalmával a munkás, hogy minden igényét minden téren ki fogják elégíteni. Ha a beteg nem ezzel a bizalommal fordul aa orvoshoz, akkor ne csodálkozzék senki azon, hogy a betegpénztár lefelé csúszik, a munkásbiztositás kérdése elsorvad és elkorcsosodik. Ha ez a bizalom nincsen meg a niunkásbiztositással kapcsolatban, akkor elvesztette a munkásbiztositás maga alól a talajt. Épen ezért a legelső, ami ehhez a bizalomhoz vezetne az, hogy az emberek betegségük esetén szabadon választhassák r meg orvosaikat. (Hoinonnay Tivadar: Na, még csak az kellene !) Tudom, hiszen én ezzel a problémával nem ma foglalkozom először, hogy ez nem megy olyan egyszerűen. Tudom, hogy esetleg a pénztár nem bir el ekkora terhet és ennek a leaclminisztrálása nem is olyan könnyű dolog, de ami megvan a fővárosban, az is már közeledés ehhez. Sajnos, a vidéken mindenütt nem tudjuk megcsinálni, amit a fővárosban, hogy a körzetekben háznál, saját irodájukban rendeljenek az orvosok és központi rendelő-intézeteket, ambulanciákat tudtunk volna felállítani. Tudjuk nagyon jól, hogy nem olyan könnyű ennek a kérdésnek a megoldása. De a gyakorlati élet, a fejlődés igenis fog majd arra utat és módot nyújtani a kormányzatnak, de még inkább magának az autonómiának, -— ha van ilyen autonómia — a Munkásbiztositó Pénztáraknak, hogy ezt a kérdést közelebb hozzák a megoldáshoz. Ami ugyanis ma van, az még mindig inkább csak csökevénye annak, aminek tulajdonkénen lennie kellene. Ha a mai helyzetben is tudnók tágitani azt a keretet, amely megvan, nevezetesen ugy, hogy ne csak abban a körzetben lakó betegek, hanem bárki mehessen bármely pénztári orvoshoz és annál az orvosnál kezeltethesse magát, akihez a pénztári orvosi kar keretén belül bizalma van, már ez maga is nagy enyhülést jelentene. Sajnos, ezen a téren még olyan korlátok között élünk, amelyeket szerintem nagyon nehéz lesz áthidalni. A segélyezés kérdésében pedig általánosságban csak az az egy a mondanivalóm, hogy ne higyjék az urak azt, — mint ahogy sokan tévesen hiszik — hogy a munkás a betegsegélyző pénztártól kapott összegért igyekszik beteg lenni. Sajátmagam gyakorlati élettapasz-
