Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-66

As országgyűlés képviselőházának 66. ülése 1927 június 13-án, hétfőn. 261 megélhetését megtalálni, és a jövőben szaporodván, még kevésbé jut megélhetési lehetőségekhez, a munkásbiztositás hatáskörének kiterjesztésével ismét veszélyeztetve van léte és boldogulása tekintetében. Ezzel szemben azt mondom: a munkásbiztositás szempontjából a kereseti határ maximálása egyenesen veszélyes és káros, de káros az orvosi szempontba! is. A munkásbiztositás szempontjából káros azért, mert épen a legkevésbé támogatásra szoruló, az anyagilag legerősebb és legteljesitőképeeebb munkás az, akit elütnek igy attól, hogy a Munkásbiztositó Pénztár tagja legyen. Viszont megállapítom, hogy ezek a munkások, ha áf.'itólagos magas keresetük ellenére is tagj.-i.' maradhatnának a Munkásbiztositó Pénztárunk, az orvosi társadalom részére, mint megélhetési forrás, nem elveszettek. Nem elveszettek azért, mert ezeknek magasabb igényeik vannak annál a,z átlag igénynél, amelyet a .Munkásbiztositó Pénztár kielégíteni képes. Ha a Munkásbiztositó Pénztár nagy fejlődésen megy is keresztül, csak pár évtized múlva lehet abban a helyzetben, hogy azoknak a magasabb kulturigényü munkásoknak, polgárembereknek, olyan embereknek az igényeit, akiknek a maguk igényeik és elgondolásaik megvannak, akik olvastak és tanultak, megfelelően ki tudja elégíteni. Amit a pénztár ma és még igen sokáig nyújthat, az nem egyéb, mint a legminimálisabb szükséglet kielégitése akár orvosi, akár gyógyszerellátási, akár segélyezési téren. Az, amit a Pénztár ma adhat, neim az, amivel a munkás megelégedhetik, mert hiszen a munkásnak, a pénztári tagnak. — aki ha egészséges, akkor sem tud a munkabéréből kijönni — ennél sokkal többre van szüksége. Ne higyjék tehát az orvos urak, hogy a Munkásbiztositó Pénztárba bevont munkástömegek az orvosok számára elveszettek. Ellenkezőleg áll a dolog. Én magam tudom, — láttam és tapasztaltam, munkáskörökben élek narminc esztendő óta — mit jelent az, ha egyszer megkóstoltatták azokat az igényeket, amelyeket jobb anyagi viszonyok között levő munkásoknál is ki lehet elégiteni; azok a munkások nehezen tudnak lemondani ezekről az igényekről. Hiszen az az erdőkitermelő munkás, aki sohasem látott orvost, miután megtudta, hogy az orvosi kezelésnek több hatása van, mintha pókhálóval vagy állati trágyával gyógyítja a sebet, később elment az orvoshoz, akkor is, amikor a Munkásbiztositó Pénztárt már nem vehette igénybe. (Éhn Kálmán: Ez ellen soha nem is tiltakoztak az orvosok!) Nem méltóztattak tiltakoznia Én ugy emlékszem, hogy igen. Később azután az orvos urak maguk is belátták, hogy a munkásbiztositásnak ilyen széles rétegekre való kiterjesztése helyes. (Éhn Kálmán: Ezt mindig helyeslik az orvosok!) Most már nagyon jól emlékszem arra is — jó, hogy ezzel a kis közbeszólással méltóztatott figyelmemet erre felhívni, — hogy ebben a tiltakozásukban az urak nem egészen álltak egyedül. Az urak maguk tiltakozásához — ha jól emlékszem, — mintha mankónak használták volna fel ezt az argumentumot, hanem itt tulaj donképen elsősorban az agrár érdekeltség volt az, amely bizonyos vonatkozásokban tiltakozást jelentett be. Hiszen az érdőkitermelés időszaki munka igen sok tekintetben, és félő volt, hogyha ezek az alkalmazott időszaki munkások jogokhoz jutnak, ezek az erdőkitermelésnél az agrár társadalomnak bizonyos vonatkozásban tehertételeiként fognak jelentkezni. És épen ez volt az, ami miatt a kérdés megoldása annak ideKÉPVISELŐHAZI NAPLÓ. V. jén kissé nehezen ment. Miután az orvos urak látták, hogy támasztékot nyernek, maguk is felkapták ezt a vesszőparipát. Mindenesetre meg kell azonban állapitanom, hogy én a magam részéről sohasem tapasztaltam, hogy a szociális védelem kiterjesztése bármely társadalmi osztálynak kárára lett volna. Az a baj, hogy Magyarországon csak egyes városokban, illetőleg nagy városokban van akkora kultúra, hogy az orvosok megélhetését ezen keresztül biztosítva lehet látni. Maga a nagy vidék elzárkózottságában, rossz kutainál és más egyéb okoknál fogva tényleg elmaradottságban él, pusztulásnak van kitéve. Senki előtt sem vitás — hiszen mindkét fél részéről kölcsönösen állapíttatott meg, — hogy a magyar nép tüdővész és egyéb más betegségek által pusztul s hogy a vidék — bár ott jobb a levegő és ott még a legegyszerűbb, a legszegényebb rétegek is minőségileg jobban táplálkoznak — a statisztika számára sokkal nagyobb arányszámot ad a tüdővész pusztítása szempontjából, mint maga a város. Ez mindenesetre azt bizonyítja, hogy a város felszippantja és ott tartja az orvosi társadalom fejlődő generációit s maga a vidék nem nyújt módot arra, hogy ez az ujabb és ujabb generáció ott elhelyezkedést nyerhessen. Az orvos urak nem hiszik talán azt, hogy a munkásbiztositás egyedül ennek a fölös produkciónak elhelyezkedést, megélhetési lehetőséget tudjon nyújtani? Nem gondolják talán, hogy a munkásbiztositás egyedül képes lesz felvenni az ujabb és ujabb orvosi generációt és képes lesz biztosítani ezek megélhetését! Azt hiszem, hogy itt valahogy megint csak abba a hibába estek az orvos urak, amelybe 1907-ben estek: nem látják jól a dolgokat, nem érnek rá foglalkozni a szociálpolitikai vonatkozásokkal. Ök mint orvosok érzik, hogy dolgozniok, munkálkodniuk kell reggeltől-estig, tudják, hogy az ő hivatásukat leginkább olybá veszik, mint amelyért nem jár egyéb, mint köszönet, viszont az életben élniök kell és ők keservesen tapasztalják, hogy életlehetőségeik nincsenek meg. S miután emellett dolgozni is kénytelenek, még pedig teljes lélekkel, fizikai és lelki odaadással s nagy elfoglaltságuk mellett nem jut idejük arra, hogy a szociálpolitikai^ vonatkozásokat minden részben feldolgozhassák, igy áll elő azután egy hamis teória, amelyen keresztül azután azt hiszik, hogy a munkásbiztositás révén munkaerejüket szocializálják, elveszik s minden díjazás nélkül állitják őket be közszolgálatba és kényszerítik munkálkodásra. Én azt mondom, hogy nem igy áll a helyzet. Csakhogy ahhoz, hogy ezt a kérdést teljesen, tökéletesen rendezni lehessen, szükség van — ismétlem — az érdekelt felek bevonására. Mert nekem szent meggyőződésem az, hogyha a munkásbiztositó pénztáraknál autonómia van, ahol az érdekeltségek megfelelő képviselet mellett látják és értékelhetik azt a munkát, amelyet az orvosi társadalom végez a munkásbiztositás érdekében, akkor ott viták, különösen olyan viták, mint amilyenek az elmúlt években egyik-másik helyen voltak, ki vannak zárva. Hiszen voltak viták; emlékszem, hogy békeidőben mi is állottunk szemben — ha ugy lehet nevezni — orvosokkal. Sokat tárgyaltunk, sokat vitatkoztunk azon, hogy mennyi jusson az orvosoknak, de arra sohasem került sor, hogy az orvosok akár csak felvessék is azt a gondolatot, hogy munkájukat megtagadják. De nem is kerülhetett erre sor, mert mindig kölcsönösen azt mondottuk, hogy a Munkásbiztositó Pénztár tagjainak épugy szükségük van 38