Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-66

260 Az országgyűlés képviselőházának tel megoldotta mindenkor a reá bizott feladatot, megőrizte areábizott vagyont, sőt kifejlesztette, ide nemcsak a pénzbeli vagyont, hanem azokat a súlyos értékeket is; amelyek — mint a munkásság életének és munkaerejének védelme — az autonómia hatáskörére és gondozására voltak bizva. Szinte meglep az a csodálkozás, amely aztán később, 1922-bein mégis a népjóléti minister urnák egyik nyilatkozatából kiáradt, amikor azt mondotta, hogy tudomást szerzett arról, hogy a munkásság és a munkaadó-érdekeltség is igen sürgeti a munkásbiztositás autonómiájának visszaállítását, de hát ez már kész is. Azt mondja ugyanis ez a nyilatkozat, amely 1922 december 10-én hangzott el, hogy (olvassa): »Nem tartom meglepőnek, hogy a szociáldemokrata veztőség a munkásbiztositó pénztárak autonómiájának helyreállítását sürgeti, mert hiszen ismeretesek azok a kapcsolatok, amelyek a múltban a szociáldemokrata szervezetek, valamint a szociáldemokrata politikai vezetőség és a munkásbiztositó pénztárak között fennállottak. Mindamellett meg kell állapitanom, hogy ezeknek a gyűléseknek és értekezleteknek sorozatos tartásával a szociáldemokrata vezetőség nyitott ajtókat dönget, mert a munkásbiztositó pénztárak autonómiájának restaurálását nemcsak én, hanem már hivatali elődöm is tervbe vette. A munkálatok körülbelül befejezést is nyertek és remélem, hogy a törvényjavaslatot a következő hónap derekán a nemzetgyűlés elé terjeszthetem.« T. Ház! Elsősorban is ismét csak az tűnik ki ebből a nyilatkozatból, hogy a minister ur maga is felül annak a régi és sokszor megcáfolt álláspontnak vagy legalább is hangot ad újból annak az álláspontnak, hogy a szociáldemokrata párt és a szociáldemokrata szervezetek, mint olyanok, helyeznek súlyt a Munkásbiztositó Pénztárra. De ismét hangsúlyozom, hogy ez csak véletlenség, épen olyan véletlenség, mint ahogy a minister ur keresztény gazdasági pártbeli tagsága és nagyrabecsült papi hivatása is egybeesik azzal, hogy minister. Velem is megtörténhetett, hogy mint szakszervezeti titkárt megválasztottak képviselőnek és a Munkásbiztositó Pénztár igazgatósági tagjának. Egyik ténykedésem azonban semmi vonatkozásban sincs a másikkal s ha van is, akkor sem kifogásolható, különösen nem olyan vonatkozásban, ahogy azt ezek a nyilatkozatok megállapítják. Ami ezzel a kis nyilatkozattal kapcsolatban megjegyzésreméltó, az mindössze annyi, hogy 1922 december 10-én a jövő hónapra igéri már a minister ur ennek a törvényjavaslatnak a beterjesztését, ma pedig már 1927-ben vagyunk, s most már majd csak lesz belőle valami. (Vass József népjóléti és munkaügyi minister: Be volt terjesztve 1923-ban!) Tudom, de sajnos, a törvényhozás nem jutott hozzá, hogy azt letárgyalja. Tudtommal azonban a törvényhozás munkáját nem maga a törvényhozás, hanem a kormány szabja meg. CVass József népjóléti és munkaügyi minister: Es az ellenzék! — Homonnay Tivadar: Akkor hálásak voltak azért, hogy nem tárgyaltuk a javaslatot! Méltóztatik rá emlékezni? Levettük a napirendről!) Tudom, de azt is tudpm, hogy a ministerelnök ur nem egyszer jelentette ki, hogy nem az ellenzék hivatása a Ház munkálkodását szabályozni, hanem a kormányé. Nem a minister urnák szóló szemrehányáskép említem ezt meg, mert tudom, hogy a törvényjavaslat annak idején be volt terjesztve, csak megállapítom, hogy 1922 decemberében Ígérte ezt 66. ülése 1927 június 13-án, hét fon. a minister ur. Épen az tükrözi vissza legjobban a törvényhozás munkálkodását, hogy 1927 közepe is elérkezett, amíg idáig tudtunk jutni. Jól emlékszem arra, hogy voltak sokkal sürgősebben keresztülhajszolt törvényalkotások, olyanok, amelyeknek az ágán — hogy paraszti nyelven fejezzem ki magamat — az egyik napon még a madár fütyült, a másik napon pedig már a bölcső és koporsó lett belőlük a Házban. Voltak törvényalkotások, amelyekről az egyik napon még senki sem beszélt, a másik napon azonban egyszerre olyan aktuálisakká váltak, hogy szinte gőzerővel kellett a törvényhozásnak dolgoznia, hogy ezekből az elgondolásokból gyorsan törvények alkottassanak. Szinte a gyorstalpalásszerü törvényalkotás rekordját lehetne ráolvasni arra a törvényhozásra. Nem jogosulatlan tehát, ha azt mondom, hogyha ilyen gyorstalpaló módszerrel tudtunk más irányban dolgozni, akkor igenis ilyen, a kormány szerint különösen hézagpótló törvény megalkotásának nem ilyen hosszú időt, hanem kevesebbet kellett volna igénybe vennie. T Ház! Még a betegellátás, illetőleg az orvos, a gyógyszer és a segélyezés kérdéséről kivánok még egy pár szót szólni. (Halljuk! Halljuk!) Az orvosok kérdése megint felvetődött. Azt hiszem, minden képviselőtársam részben a lapok utján tudja és ismeri az orvoskérdést, amely >a munkás biztosítással össze van kötve. Sajnos, most újra az ismétlődik meg, ami 1907-ben történt. 1907-ben az akkori törvénytervezet tárgyalásakor az egész ország orvosi kara. illetőleg az orvosok képviseleteként jelentkező Orvoisegyesület mindent elkövetett, hogy az Országos Munkásbiztositó Pénztár keretébe tartozó munkásság köréi minél szűkebbre szabják meg. Az volt az indokolása az orvosi .karnak, hogy a munkásbiztolsitás révén olyan óriási néprétegek kerülnek — felfogásuk szerint — orvosi kezelés és ellátás alá, hogy ez az orvosi megélhetést a szó szoros értelmében veszélyeztteti. Küzdöttek az akkori orvosok az ellen, hogy pl. a vidéken a munkásbiztositás réyén olyan emberek kerüljenek orvosi kezeles alá, akikniek orvosi kezelés alá vonása — később maguk is meggyőződtek róla — olyan kulturcselekedet volt, amelyet ma letagadni nem. lehet. Gsak egy szakmára emlékszem különösen, amely szakma tagjainak felvétele ellen az akkori ,orvoso,k tiltakoztak, nevezetesen az erdőkitermeléssel foglalkozó munkásság felvétele ellen. Pedig mindenki tudja, hogy különösen Nagy-Magyarországon, a Kárpátokban ós köröskörül az erdő kitermelésben százezerszámira alkalmazott munkásság nagy része életében soha orvost nem látott, sem a születésénél, sem élete folyamán, sem halálánál. Ezeknek az embereknek 'a Munkásbiztositó Pénztár 'keretébe való bevonása olyan hallatlan szociálpolitikai és kulturalkotás volt abban az időben, amelyet letagadni nem lehet. Később maguk az orvosok is belátták, hogy ezeknek bevonása magának az orvosi karnak is előnyére szolgált, mert azok a munkások, akik igy lorvosii kezelés és gyógvellátás alá kerültek, ha később abból a munkakörből ki is kerültek, amennyiben betegség érte őket, vagy bármely más hasonló bajuk történt, nem tudták az orvost nélkülözni. Aki egyszer a modern kultúra áldásait megízlelte, azt nem tud 'azoktól szabadulni és igy volt ez ebben az esetben is. Mégis küzdeni kellett az orvosok előitéletével, s ma ugyanazt látom, hogy az orvos urak a maguk előitéletükön továb lovagolnak rá ülnek egy hamis teóriára és azt hiszik, hogy az a hagy orvosi generáció, amely ma is alig tudja