Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-66

258 Az országgyűlés képviselőházának 66. ülése 1927 június 13-án, hétfőn. igénybe, hiába y olt! a munkások és munkáltatók törekvéjsle ebben az irányban, — hangsúlyozom — ismét csak politikai okok voltak azok, amelyek ezt a törekvést meggátolták. Ezzel szemben mégis tőlünk kérik, hogy ne keverjünk politikát ebbe a kérdésbe. A munkások és munkaadók egyaránt követelik az autonómia visszaadásait, ezzel a kéréssel szemben azonban a »Nem, neim, soha!« érvényesül, de ha arról van szó, hogy azoknak a tisztviselőknek âz állását akik önhatalmúlag foglaltak helyet a munkásbiztositóban, államosítsák, akkor van elismerő és biztató ministeri nyilatkozat, sőt, mint sejtem, még ezen túlmenőleg is vannak szerződtetések. De nemcsak kisemberek nyilatkoztak az autonómia visszaállítása (mellett. Lukács József, az ezidőszerinti legnagyobb munkáltató, a téglakartell elnöke, akiről mindenki elismeri, hogy nem szocialista, aki azonban modern gondolkozású, nagy 'látókörű kapitalista és e mellett még azizal as előnnyel is ibir, hogy az Országos Munkásbiztositó Pénztár élén hosszú évekig mint elnök működött, maga is azt mondta egyik nyilatkozatában, — nem is olyan régen — hogy önkormányzat nélkül nincs szociálpolitika és szociálpolitika nélkül nincs munkásbiztoSitás. Amikor ezt az elvet vallja, éhhez még ezt is hozzáteszi (olvassa): »Tudom âzt, hogy a sokat ócsárolt Munkásbiztositó Pénztár 12 évi eredménye az önkormányzat ideje alatt 10 millió korona volt.« Majd számadatokat sorol fel .arranézve, hogy miket alkotott az Országos Pénztár és ezt mondja (olvassa): »Ma pedig 1909 óta rólunk nélkülünk, a munkaadók és munkások nélkül tesznek-vesznek, mi pedig csak fizetünk, mert más tennivalónk nincsen.« Az 'autonómiáról ezt mondja: (olvassa): »Ha nem is teljesein a régi alakjában, de feltétlenül vissza kell állítani az autonómiát. A praxis*ból meri tett tapasztalat érlelte meg bennem ezt a nézetet és midőn megjavításáról és visziszaállitáaáról beszélek, termés zjetsK-erüleg a. megjavítást nem gondolom retrográd irányúnak, ha'neim fejlődést akarok ezen a téren. Az állam részivé telét ajz önkormányzat viezetésébén a magam részéről nem tartom sem célravezetőnek, sem szükségesnek.« Lukács József mondja ezeket, aki nem szocialista, hanem izig-vérig régi és igen meggondolt, öntudatos kapitalista, aki együtt dolgozott a munkások képviselőivel és megtanulta, hogy a munkásbiztositiásban meg nem hamisított autonómia nélkül alig lehet fejlődésre számitani. Ö maga sem késik levonul ennek konzekvenciáját és becsületes nyíltsággal odaáll a Munkásbiztositó autonómiájának visszaállitása mellé. Ugyanezt a nézetet vallja a budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, amely már 1922 szeptember 13-án Bittner János elnöklete mellett mondja ki azt, hogy mindenekelőtt a Munkásbiztositó autonómiáját kell helyreállítani. Egy ankéten 1923 március 22-én a gyáriparosok adnak hangot az autonómia mellett s rajtuk kivül az Országos Iparegyesület nevében Burger Viktor, az Omke, nevében Székács Imre, az Iparkamara nevében egy Bertelen nevű ur, a Kereskedelmi Csarnok nevében Széchenyi Ödön, a kiskézműiparosok és kisiparosok nevében Pfeiffer Sándor, a Magyar Nemzeti Szövetség nevében dr. Péterffy Andor, mindnyájan kivétel nélkül az autonómia visszaállítása mellett foglaltak állást. A szegedi Kereskedelmi és Iparkamara 1924 július 28-án ugyancsak az autonómiának hamisítatlan alakjában való visszaállítása érdekében emelt szót, a debreceni kereskedők és iparosok 1924 novemberében, Somogy vármegyében Kaposváron pedig 1923-ban az iparosok és kereskedők követelték vissza a Munkásbiztositó hamisítatlan autonómiáját. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a munkásbiztositás terén ugy próbálnak intézkedni, ahogy azt az előttünk levő törvény mutatja. A kormány elképzelhetetlennek tartotta, hogy az autonómia visszaállítása megtörténhessék a törVény módosítása nélkül. Ugy látszik, hogy nekünk áldozatul kell odaadni az autonómiát egy ilyen törvényért, holott arról van szó, hogyha van miért áldoznunk, akkor mi áldozatkész emberek vagyunk, — sajnos nekünk sokszor le kell mondani valamiről csak azért, hogy valamit kaphassuink — de amikor azt látjuk, hogy az autonómiáról való lemondásért nem kapunk semmit, sőt ellenkezőleg, akkor legyen mindenkiben annyi őszinteség, lássa be, hogy mi nem ok nélkül jajdulunk fel a javaslat miatt. Elmondották már itt a képviselőtársaim, hogy annakidején az 1907:XLX. te. tárgyalásánál a munkásság csak azért törődött bele abba, hogy az autonómiában paritásos alapon juthasson képviselethez, — mert hiszen előzőleg kétharmad-tegyharmiad alapon volt iképviselve — mert nem volt módja arra, hogy ezt a visszafejlődést megakadályozhatta volna. A munkáságnak ugyanis abban az időben parlamenti képviselete nem volt, s miután maga a törvény a régi állapothoz képest óriási fejlődést mutatott, — mint az előbb is emiitettem — áldozatként, miután áldozathozatalra esetleg kénytelenek vagyunk, feláldoztuk ezt a régi állapotot, ezt az egyharmad-kétharmad! arány szerinti állapotot egy paritásos képviseletért. Ennek következtében alakult ki az a helyzet, amely egészen az autonómia végső megöléséig életben volt. Sokszor volt itt vita a fölött, hogy a munkaadók kényelmeskedése és a munkások szorgalma bizonyos vonatkozásban a munkaadókat sokszor kényelmetlen helyzetbe hozta, és én mégis azt mondom, hogy ez a kényelmetlen helyzet sokkal kényelmesebb volt, mint a mai kísérlet, amellyel ugy akarják a munkásság törekvését, szorgalmát és ügyszeretetét ellensúlyozni a munkaadók részéről, amint ez itt a törvényjavaslatban tervbe van véve. Az 1907 : XIX. tcikk tárgyalásánál Ernszt Sándor képviselő ur, aki most legutóbb ehhez a törvényjavaslathoz is hozzászólott és aki ezt a javaslatot tulaj donképen képviselő Keresztény Gazdasági Pártnak vezetőjeként szerepel, azt mondotta, hogy (olvassa): »Ez a legbelsőbb etikai szempont.« Tudniillik, hogy a munkásnak és munkáltatónak az adminisztrációban részt kell vennie. (Tovább olvassa:) »Azonkívül rendkívül fontos szociálpolitikai szempontból, hogy az a küzdelem, amely végig folyik a nagy és hosszú csatatáren munkás és munkáltató között, itt lokalizáltassék.« Ernszt Sándor képviselőtársam tehát, akire senki sem mondhatja, hogy forradalmi gondolatokkal van telítve, de viszont, akiről mindenkinek meg kell állapítani, hogy valahogyan előbbrelát, mint igen sok kortársa, (Sírausz István: Ugy van!) már 1907-ben egészen nyugodtan és becsületes őszinteséggel megmondotta, hogy politikai szempontokból is káros és hibás, ha a munkásság képviseletét nemcsak az autonómiából, hanem az adminisztrációból is kizárják. Ellenkezőleg, ő politikai okosságnak minősítette, ha a munkásság képviselői az adminisztrációban is képviselve vannak.