Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-60

98 Az országgyűlés képviselőházának 60 nem mes is vásárolják, el is használják és ujat is vásárolnak helyükbe. A magyar munkásosztály a háború óta állandóan csupán standard-béreket követel, azt, hogy a megélhetéssel arányos bért fizessenek a munkájáért. Ezzel szemben mi történik Amerikában? Azt mondja Ford: »A standard-bér lehetetlen. Egy bizonyos életstandardre alapított bér romboló hatású, mert nagyon kevesen akarnak ebben az évben is csak ugy élni, mint ahogy az elmúlt évben éltek.« Elismeri tehát és beállítja az uj kombinált gazdasági rendszerébe a munkásigények fokozódását és fokozását. Amidőn a munkateljesítménnyel foglalkozik ebben a fejezetben, a vezető motivum az, hogy azt mondja Ford: »miért ne csökkentse a, munkás teljesítmény ét, ha a gyáros is igy jár el vele szemben: miért adja a munkás munkájának legjavát, ha a gyáros nem ugy vezeti üzemét, hogy megfelelő béreket fizethessen.« (Halász Móric: De mást is mondott! — B. Podmaniczky Endre: Azt is olvassa fel!) Mást is mondott. Elmondom azt is, tessék nyugodt lenni. (Halász Móric: Majd én is fogok felolvasást tartani Fordból!) Tudom, hogy hová konkludál. Sajnálom, hogy szükség van rá, szívesen elmellőzném, de ugy látom, hogy igen nagy szükség van rá, különösen akkor, amikor az ország első felelős gazdasági ministere ahelyett, hogy vagy elismerné, vagy ^szembeszállna vele, egyszerűen azzal véli a kérdést elintézhetőnek, hogy odaveti: a képviselő ur nem ismeri a kérdést, amelyről beszél, (Temple Rezső: Ez Európában keresztülvihetetlen!)^ Erről akarok most beszélni, tessék csak megvárni a sorát. Azt mondja a pénzügyminister ur, hogy ez a munkanélküliséget fokozná. Ha ez az egyoldalú gazdasági és pénzügyi politika folytatódik, ha nem történik más, mint hogy Ford rendszerének fele kerül gyakorlatba, hogy tudniillik racionalizálják a termelést, de nem fokozzák a fogyasztást, (Temple Rezső: Ez más; ez a taylorizmus !) akkor valóban munkanélküliség állana be. Ford azonban ezt a kettőt öszszekapcsolja; racionalizálja a termelést és ehhez képest állandóan fokozza a fogyasztást. Erre van itt is szükség'. A minister ur azt mondja — vagy azt gondolja, mert nem fejtette ki nézetét — hogyha nálunk racionális termelés volna, akkor még sokkal kevesebb munkáskézre volna szükség. Nálunk azonban az a sajnálatos helyzet következett be, hogy a racionális termelést igenis folytatják, majdnem amerikai módszer szerint, már amennyire szivük van befektetéseket eszközölni, de másrészt a fogyasztással nem törődnek, nem gondolnak arra, hogy legyen, aki megvegye s nem foglalkoznak azzal, hogy a munkást fogyasztóképessé tegyék. Ide hozhatnám a bérlajstromok és bérfizetési boritékok tömegét, melyekből kitűnik, hogy Magyarországon virágzó iparokban családos emberek hetenkint 15 pengőt keresnek. Egyik képviselőtársunk szűkebb hazájában, Ózdon vizsgálódtam, ahol 25—30 filléres órabéreket kapnak olyan családanák, akiknek három gyereket kell eltartaniuk és felnevelniük s 16 órát dolgoztatnak velük. Ha tehát én Fordról beszélek, akkor figyelembe veszem a gazdasági struktúráknak azt a differenciáját, amely Amerika és Európa gazdasági struktúrája között kimutatható, de az urak belátására bizom, tessék elképzelni, mi volna itt ipari fellendülésben, mi volna itt fogyasztóképességben és annak megnövekedésében, ha minden munkáscsalád tisztességes em, ülése 1927 június 2-án, csütörtökön. béri hajlékhoz juthatna, tehát rendes lakást bérelhetne és ezeket a lakásokat fel kellene épiteni számukra! Mi lenne itt, ha a háború óta pótolatlanul pusztuló munkás- és kispolgári háztartásokat ki akarnák egészíteni, ha itt minden dolgozó ember és kispolgár csak a legminimálisabb szükségleteit ki tudná elégiteni, ha vehetne magának cipőt, ruhát, kalapot, harisnyát, alsónemüt, bútort, háztartási cikkeket, ha ezenfelül még telne neki valami kultúrára, könyvekre, újságra és egyebekre! Méltóztassék elképzelni, itt, ebben az országban, olyan hatalmas ipari fellendülés, olyan konjunktúra következnék be, amely alkalmas volna ennek az országnak gazdasági problémáit hosszú időre megoldani. Ezzel szemben ma nálunk filléres béreket fizetnek a mezőgazdaságban, az iparban, a kereskedelemben, az irodákban, mindenhol. Mindent racionalizálnak, minden mechanizálnak, minden üzem tele van üzemigazgatókkal, üzemigazgatósági tagokkal, improduktiv munkaerőkkel, akik milliárdos jövedelmekre tesznek szert, a munkásoknak pedig filléreket fizetnek, olyan filléreket, amelyekből még a mindennapi száraz kenyér sem telik ki. (Meskó Zoltán: Ezt meg kell vizsgálni!) A képviselőtársam legyint. Én az ő legyintésére számokkal felelek. A Statisztikai Szemle kimutatása szerint a háború előtt egy magyar szakmunkás évi keresete volt az utolsó békeévben, 1913-ban, 1690 aranykorona. 1926-ig ez az átlagos kereset lement 1112 aranykoronáig. Ugyancsak a Statisztikai Szemle kimutatása szerint 1913-ban a termelt érték 25%-a ment el munkabérekre, 1925ben csak 16-6%-a. Ezek olyan számok, amelyekkel önök sem képesek vitatkozni. De ha a pénz vásárló értékét nézem, akkor uj süllyedő vonalat fedezek fel. Hiszen egy aranykorona vásárló értékének ma 1-70 pengő felel meg a pénzügyminister ur kimutatása szerint. Aki tehát a háború előtt 1 aranykoronát keresett, annak, ha a békebeli életstandardját akarja fentartani, 1*70 pengőt kell keresnie óránként. Méltóztassék a gazdasági minister uraknak — sajnálom, hogy nincsenek itt, ez is a képviselőház ignorálását jelenti — elővenni az adatokat, méltóztassanak bekérni a statisztikai felvételeket és méltóztassanak megállapítani, van-e egyáltalán oly munkáökaiegória, amelynek órabére 1-70 pengő. Ennél jóval kevesebb bér is alig akad. Ma átlagban 70%-kai kellene többet keresnie a munkásnak, a tisztviselőnek és minden bérért dolgozó munkáskategóriának, ha ugy akarna élni, mint ahogy élt a háború előtt, pedig tessék elhinni, .már a háború előtt sem a legjobban fizetett munkások voltak a magyar munkások és nem a legjobban élteka magyar munkások. A következmény: az egészségügyi viszonyok leromlása, hallatlan, elképzelhetetlen szociális nyomorúság, vágyakozás ki az ország határain kívül, valóságos kivándorlási láz, az igények lefokozása, állati élet, kulturátlanság. Tessék csak leszállani a mélységekbe, t. képviselőtársaim,' ott saját szemeikkel fogják ezt konstatálni. Ez a súlyos következmény azonban nem áll meg a dolgozó osztályok nyomorúságának Van ennek ellentétele is: permanens válsága az iparnak, kereskedelemnek és gazdaságnak, amely a fogyasztóképesség ijesztő csökkenése következtében mind összébb és összébb zsugorodik. Hát érdeke az országnak, hogy áz összes fizetőképes adóforrásokat kiapasszák? Végső eredményében mégis a fogyasztó tömeg az, amely egyrészt a maga vá-