Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.
Ülésnapok - 1927-46
r Áz országgyűlés képviselőházának 46. fogja látogatni a nivós előadásokat produkáló állami színházakat, uiból szívesen fogja vásárolni jó és olcsó kiadású könyveinket és zeneműveinket, és tárlatainknak s kiállításainknak újból nemcsak látogatói, hanem vásárlói is lesznek. Méltóztassék megengedni, hogy már most rátérjek azokra az egyes művészeti ágakra, amelyeknek érdekében az igen t. kultuszkormány nagyobb megértését, nagyobb támogatását sürgetem. Legyünk tisztában azzal, hogy a külföld elsősorban az élő művészetek alapján fogja megbecsülni nemzetünket. Elsősorban ez alapon fog Ítéletet mondani felettünk, de másodsorban abból a szempontból fog megbecsülni bennünket, hogy mennyire tudjuk értékelni egykor fényesen ragyogó, de ma már pusztulni kezdő művészetünket. Az élő művészetek legelső tényezői az állami színházak, a képző- és iparművészetünket itthon és külföldön reprezentáló tárlatok és kiállítások. A színházak kérdésénél legelső pillanatra nagy nehézségek tűnnek fel, de hozzáteszem, ezek a nehézségek mindenütt megvannak, ahol állami színházak még egyáltalában exisztálnak. Ezek az állami színházak mint színházak kénytelenek konkurálni a magánszínházakkal, de más i észről ezek a színházak a nemzeti tradícióknak és a klasszikus múlt hagyományainak hivatásos őrzői és mint ilyenek nem követhetik a magánszínházakat abba a divatosabb, talán aktuálisabb, talán léhább, de mindenesetre kasszatöltöbb irányba, amelyben azok legalább pénzbeli sikereiket elérik. Ilyenformán az állami színházak a jelen modernizmusának és a múlt tradícióinak két malomköve között őröltetnek. Én bátran állítom, hogy egy Nemzeti Színház, egy Opera-Színház nem arra való, hogy pénzszerző intézmény legyen, amint hogy nem lehet pénzszerző intézmény a főváros pénzén fentartott Városi Színház sem. Ha ezt követeinők attól a vezetőségtől, kitennők őket annak, hogy elmenjenek abba az irányba, amelyben azok dolgoznak és elhagyják a nemzeti tradicióinak azt a piedesztálját, amelyet egy Nemzeti Szinház-nak és egy Operaház-nak elhagyni sohasem szabad. Ezekből a szempontokból bírálva el állami színházaink ügyét, szomorúan kell megállapítanunk, hogy azok mostoha dotációja immár odavezetett, hogy ez az előbb általam emiitett szép és nemes cél veszélyben van. Beek Lajos igen t. képviselőtársam adatainak — hozzáteszem, igen értékes adatainak — kiegészitéseképen méltóztassék megengedni, hogy egypár igen jellemző adatra ennek a két színháznak költségvetését illetőit g rámutassak. Legelsősorban a szubvenció kérdésére j térek rá. A Nemzeti Színház szubvenciója az 1913/14. költségvetési évben 1,300.000 pengő volt. Az 1927/28. évi költségvetésben 750.000 pengő. Az Operáé ugyanebben a két évben 2,445.068 pengő, jelenleg pedig 1,800 000 pengő. A békeévek kimutatása szerint ezek a szubvenciók a háború előtti időkben sem voltak sohasem elegendők és jóformán minden esztendőben póthitelekkel és egyéb segélyekkel támasztották alá a színházak munkáját. Á szubvenciónak ez a lényeges csökkenése egymagában nem is járt volna olyan súlyos következményekkel a színhazak munkájára, de ehhez járult a bevételi lehetőségek csökkenése, viszont pedig a kiadások fokozottabb gyarapodása. A szubvenció csökkenése mellett ott van legelsősorban az előadások bevételi lehetősége. Békében egy telt ház összbevétele 5253 pengő volt a Nemzeti Színházban. Ma ugyanott ez a bevételi összeg 3972 pengő. Emellett tekintetbe kell venni azt, hogy a Nemzeti Színház békében a fővárosnak legolcsóbb színháza volt. i Az Operánál az adatok ilyenformán alakul£ÉPYISELÖHÁZI NAPLÓ. IV. ülése 1927 május iB-án, pénteken. álnak : a bevételi lehetőség 1913/14-ben 7970 pengő volt, jelenleg pedig 4332 pengő. Még elriasztóbb adatokat látunk a kiadások növekedésében. A háború előtti idők költségvetése 1913/14-ben az összfentartási költséget a Nemzeti Színháznál 1,997.119 pengőben irányozta elő. Ezzel szemben a mai Összfentartási költség az előirányzat szerint csupán 1,561.000 pengő. Az Operánál pedig az összfentartási költség 1913/14-ben 3 millió 459.590 pengőre rúgott, a jelen költségvetési évben 2 516,510 pengőre. Amig tehát a szubvenció 40%-kai több s az előadások bevételi lehetősége 25%-kal csökkent, addig az előirányzatban csak körülbelül 430 pengővel apadt a tervbevett Összfentartási költség és a válságnak talán egyik legfontosabb okát ezekben találjuk. A személyzeti kiadások tételénél, mind a kettőnél egészen lényegtelen megtakarítások észlelhetők. A Nemzeti Színház mű vész-személyzetének mai javadalmazása mélyen alatta marad a békeévek javadalmazásának, ellenben az általános munkabérek emelkedésével a műszaki személyzet fizetése jóval felül van a békeparitáson. A legszomorúbb képet a dologi kiadások tétele mutatja. Itt van a válság tulajdonképeni oka. Az utolsó békeesztendő 817.800 pengős előirányzatával szemben a Nemzeti Színháznál ma mindössze 482.000 pengő áll rendelkezésre. Az Operaháznál 774.565 pengővel szemben jelenleg 404.000 pengő. Különösen szomorúak ezek az adatok, ha öszszéhasonlitjuk azzal az erőfeszítéssel, amelyet az utódállamok fejtenek ki a művészet minden ágának támogatásában és forszirozásában. Ezen a színházi területen elsősorban Ausztria jár elől különös példával, amelynek Burgtheaterje a Nemzeti Színház feladatát teljesítő drámai színpadon előadásonként 4000 schilling ráfizetést teljesít. Ilyen és hasonló törekvéseket látunk valamennyi utódállamban. Jugoszlávia a mozik adóját fordítja színházai fentartására, Románia nagy anyagi áldozatokkal viseli Bukarestben az opera és a drámai színház, Kolozsvárott pedig az operatársulat költségeit. Hozzáteszem, hogy Kolozsvárott 3 év óta egy igen elsőrangú, európai nívójú operatársulat működik. Fent északon, Észtország ugyancsak a mozik adójával szervezte meg állami színházait. Ezek azok az okok, amely ek arra késztetnek, hogy ilyen pesszimizmussal nézzem állami színházaink sorsát. Szomorú, de való tény, hogy színházaink rendkívül sokat szenvednek azáltal, hogy diszleteik és rukáik több évtizedes múltra tekinthetnek vissza. Az a valóság, hogy egy Bánk bánt, egy Tanháusert, egy Lohengrint, Az ember tragédiáját 40 éves ruhákkal és díszletekkel kell ennek a két színháznak játszania. A háború utáni idők mentalitása az, amely a ragyogó ruhákat és díszleteket kívánja. Hiába fog az Opera igazgatója a legnagyobb művészettel előadott Wagner-ciklust hozni, hiába rendez a Nemzeti Színház igazgatója egy Shakespeareciklust, ha azokat a közönség a kiállítás szegénysége folytán bojkottálja. Szomorú, de való tény ez, de ezen valamiképen segíteni kell, és abba a helyzetbe kell juttatnunk ezt a két állami intézményt, amelyben a háború előtt voltak. Ehhez a ponthoz érve, nem mulaszthatom el, hogy ne mutassak azokra a téves megállapításokra,. amelyeket Beek Lajos igen t. képviselőtársam hangoztatott, illetve, amelyek őt vezették. Az Operaház igazgatójának, Radnay Miklósnak kinevezésekor az egész baloldali közvélemény és a sajtó hallalit fujt. Ezekbe a támadásokba sok nem objektív hang is vegyült. Távol áll tőlem az a szándék, mintha azt imputálnám Beek Lajos H
