Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.

Ülésnapok - 1927-46

"Az országgyűlés képviselőházának 46. ülése Í927 május 13-án, péniefcen. 11 iskolai bizonyítványokat egyéb helyekről is tudnánk a képviselőház előtt bemutatni. Nem szeretik itt, ha mi a szomszéd országra, a szomszéd osztrák köztársaságra hivatkozunk, mégis azt kell mondanom ennél a kérdésnél, hogy az osztrák tanítóképzés is ugyanabban a fogyatkozásban szenvedett ugyan, mint a miénk, de ezen igyekeztek az utolsó esztendők alatt a rendelkezésre álló idővel és eszközökkel segiteni. Ha már az általános kulturnivó emelésére nem volt módja a rendelkezésre álló négy esztendő alatt, amely alatt a tanítóképzés folyik, ha nem volt módja a szükségletnek megfelelően emelni a kívánalmakat, akkor már egyebet tesz és nem elégszik meg azzal a pedagógiai mogyoróhéjjal, amelyet a prepárandia nyújt az elemi iskolai tanitóságnak, hanem két évi iskolai gyakorlat után általános tanitói és tanitási vizsgára bocsátja a tanitókat. Itt azután lelki, szellemi és pedagógiai alkalmassága tekintetében hoznak végérvényes Ítéletet és csak azok, akik az ilyen praktikus vizsgát leteszik, nevezhetők ki tanitói állásra. Jellemző az osztrák demokráciára, hogy a kilenc tartomány közül Voralbergben, amely pedig nem szociáldemokrata dominium, a kinevezések tekintetében langsor van, amelyet a diploma kelte és a képesités minősége határoz meg. Ezen a téren a mi követelésünk olyan tanítóképzés, amely a középiskola elvégzésével veszi kezdetét, és amely a pedagógiai ismereteknek, a kulturérzéknek, az emberszeretetnek azt a maximumát nyújtja, amely bármilyen sok, mégis kevés ahhoz, hogy egy nagy és szent feladatot: a tanitói hivatást gáncs nélkül betölthesse az, akit arra a pozícióra kijelölnek. Én nem vagyok a vizsgának túlzott barátja és nem szeretem azt a német-osztrák rendszert, amely például a középiskola csúcsára egy drákói szigorúságú érettségi vizsgát állit, azonban mégis azt kell mondanom, hogy ha választanom kell az analfabetizmus vagy a vizsgakényszer, a vizsgatortura között, akkor habozás nélkül a vizsga mellé fogok állni. I Véleményünk szerint a tanítóképzés reformja /most már semmi körülmények között el nem odázható, de másképen eredményesen nem oldható meg, mint a kérdés teljes államosításával, mert az állam ebben az esetben nem harangozókat, nem kántorokat és kisegítő egyházfiakat nevel, hanem valóban tanitókat. (Kocsán Károly: Akkor hol van a tanszabadság?) Az egyházak költségkímélése céljából nem fogja a felekezeti tanitókat államsegéllyel a faluk és városok gyermekeire is rászabadítani. (Kocsán Károly : Nagyon jó tanítók a felekezeti tanítók!) Az eredmények egyebet mondanak. (Kocsán Károly: A kultuszminister ur mondotta a legnagyobb elismerést a felekezeti iskolákról!) A második kérdés, amelyet felvetettünk és amely még talán a tanítók kérdésénél is fontosabb, különösen nálunk, ahol magoló iskola van, — a tankönyvek problémája. A tankönyv fájdalmas pontja volt nemcsak a magyar, hanem az egész európai oktatásnak is 1918-ig. 1918 ban a demokratikus államok uj tankönyveket kerestek a maguk számára, csak a reakció országai voltak azok, amelyek megmaradtak a régi rendszer, a régi gondolatmenet, a régi tankönyvek és régi ideológia mellett. Valóban azt lehet mondani, hogy például a demokratikus Ausztria uj tankönyvei olyan messze esnek a mi tankönyveinktől, mint Blöckl elvtársunk Jurassa Edétől. (Kocsán Károly: Mint Makó Jeruzsálemtől!) El tetszett találni. (Farkas István : Menjenek Kismartonba, ott majd megmondják az öregek, hogy mit tanultak azelőtt ós mit tanulnak most!) A közelmúltban Németországban a SchundLitteratur Geselze ügyében megtartott értekezlet Schund-Litteraturnak kellett, hogy minősítse az 1918 előtti német tankönyveknek csaknem a felét ós az 1926 december 18-ikán kelt törvény egyáltalában nem veszi ki az iskolakönyveket azoknak a könyveknek a listájából, amelyek a felülvizsgáló bizottság hatáskörébe tartoznak, annak a felülvizsgáló bizottságnak hatáskörébe, amely elsőfokon 9, másodfokon Lipcsében 7 szakértőből áll. Gsodálatosképen sem nem detektívek, sem nem belügyi államtitkárok, még csak nem is a Zrínyi gárdának a tagjai azok, akik a tankönyvek felülvizsgálásával az ifjúság számára esetleg meg is tilthatják azok használatát. Én újból nem vagyok valaminek barátja; nem vagyok a cenzúrának barátja,-sőt a leghatározottabban ellenzem azt. Mégis ebben a kérdésben azt kell kívánnom, hogy nálunk is alakuljon egy ilyen cenzúra bizottság; csak az a félő, hogy ezt a bizottságot nálunk politikai szempontból állítanák össze és félő, hogy az a nemes verseny, amely az utóbbi időben a régi tankönyvkiadók és az egyetemi nyomda között megindult, esetleg befolyásolná ezt a bizottságot Ítéletének megalkotásánál, ami persze nem szolgálná a kivánt célt, annál kevésbhé, mert az iskolai Schund-Litteraturnak legkiáltóbb példája, az az általam már régebben emiitett Jurassa-féle vezérkönyv, épen az egyetemi nyomda kiadásában jelent meg. A mi kifogásaink főként elsősorban az olvasókönyvek, a történelem- és földrajzkönyvek ellen irányulnak. Nem tartozom azok közé, akik a Herbert Ziller-féle oktatási rendszert teljesen elvetik és a meséket teljesen száműzni akarják a tanításból, hiszen egyik kiváló magyar kísérleti pedagógusunk, Nemesné is, igen nagy szerepet juttatott a mesének és bőven él a meseadta tanítási lehetőségekkel, de azt az irányzatot, amely legtöbbnyire nem is népmeséket és nem is didaktikai célú tündér történeteket ad elő, hanem megtömi az olvasókönyveket egy hazug, öncélú és oktalanul romantikus világképpel, és amelynek törekvése mindössze az, hogy egypár befolyásos társaság oszlopos tagjai itt intézzék el szeszélyes és sekélyes stílusgyakorlataikat, egyáltalán nem tudom helyeselni. Még kevésbé lehet dicsérő szavam azok felé a versek és történetek felé, amelyek a gyermekekben az oktalan kalandvágyat és a vérszomjat fejlesztik ki. Sokat lehetne arról is beszélni, hogy miért az egyes emberek, rendesen királyok történetei foglaltatnak ezekben a mesékbejirezekben az olvasókönyvekben és lehet arról -beszélni, hogy ha már igy van, ha igy kell lennie, akkor miért nem emelik ki ezeküek az embereknek, ezeknek a nagyságoknak történetéből, ami korunkra is serkentőleg hathat: Szent István nagy pacifikáló munkáját ? Miért nem emelik ki a tatárjárás után bekövetkezett második honfoglalás nagyszerűségét, az Anjouk kulturmunkáját és miért nem ezek adják meg a meséknek és példázatoknak tulajdonképeni anyagát % Miért kell a háborút, Botond históriáját, Lehel kürtjét, mint a legmagyarabb és legspeciálisabb magyarságú emlékeket a gyermekek lelkébe vésni és miért legelső, amit meg kell tanulnia a gyermeknek a Lech mezejéről levágott orrokkal és fülekkel hazatért gyászmagyarok története ? (Viczián István : Hogy tanuljanak belőle!) Meg k( 11 itt említenem, hogy a közelmúltban olvastam egy falusi iskolák számára engedélyezett tankönyvet, amelyben például az alatt a gyűjtő cím alatt: »a magyar nép foglalkozásaid ez a két foglalkozás található: házmester és rendőr. (Várnai Dániel: Csak ez a kettő ! — Derültség és zaj.) Igen előkelő foglalkozás. (Várnai Dániel: Magyar nemzeti foglalkozás !) Arról sem akarok