Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.

Ülésnapok - 1927-46

r Áz országgyűlés képviselöházánaJc 46. ülése 1927 május 13-án, pénteken, 59 tatásával nem lehet szolgálni. Ha szolgálni l akarjuk a magyar kultúrát, ha össze akarjuk azt forrasztani a nagy európai eszmeáram­latokkal, ha küzdeni akarunk a mozik depra­váló hatása és a magánszínházaknak nem min­dig választékos műsora ellen, akkor tessék az államnak áldozatokat is hozni tudni, mert ezek az áldozatok nem esnek majd terméketlen ta­lajra, s ha ma nem, tíz vagy húsz év múlva meg fogják hozni a maguk gyümölcsét. Jó elő­adás és változatos műsor, olcsó helyárak, ol­csóbbak, mint a magánszínházaké, még a klasz­szikus daraboknak is sikert és hatást fognak hozni. (Ugy van! Ugy van!) Igaz, t. Képviselő­ház, hogy a Nemzeti Szinház mai gárdájára rendkívüli, feladatokat hárít igy is a mai klasz­szikus műsor előadása és fentartása. Ha el­gondoljuk, hogy egy klasszikus darabnak be­tanulása, mint például a Hamleté, 30 próbát igényelt és háromszor került összesen szinre, (Jánossy Gábor: Mindig ugy volt!) — azelőtt csak négy vagy öt próbát tartottak, — ez olyan feladat elé állit ja az amugyis kicsi, amugyis túl feszitett és túligénybe vett Nemzeti Színházi személyzetet, amely csak tiszteletre kell, hogy gerjesszen mindenkit. Ennek is azonban mi az orvossága? Ki kell egészíteni a gárdát, amely hűségesen a nemzet napszámosakónt szerepel. Mit látunk e helyett? Nemhogy létszámszaporitás volna a Nemzeti Színháznál, hanem igenis, egészen állami tiszt­viselői beosztással egy létszám van megrög­zítve, amely nemcsak, hogy nem szaporittatik, hanem eddig bizonyos éveken keresztül mes- > térséges csökkentésnek volt alávetve. Ezért nincs azután ma — tisztelet a kivételnek — ki­forrott drámai hősünk és kiforrott drámai hős­nőnk a Nemzeti Színháznál. Ezért nincs sza­lonhősünk és szerelmesünk, ezért van csak egy naivánk. Ha elismeréssel is adózunk egy-egy olyan színésznek, mint Odry, aki ma szinte több. mint a felét vállán hordja a Nemzeti Szinház műsorának, és karakterszínész épugy, mint drámai- vagy szalonszinész, ha elismerés­sel adózunk egy Rózsahegyi nagyszerű ember­ábrázolásának, Gál Gyula, vagy Kiss Ferenc művészetének s mindazoknak a többieknek, akki a maguk tehetsége szerint hozzájárulnak ennek a nívónak fentartásához, hangsúlyoz­nunk kell, hogyami ott van, nem elegendő és az nem lehet elégséges és megfelelő, hogy egy ilyen állami intézménynél, egyedüli nagy drá­mai színpadánál Magyarországnak ne lehes­sen egy holnap felfedezett Duset Magyaror­szágon csak azért belekapcsolni a Nemzeti Szinház tagjainak sorába, mert a hivatalosan felállított létszám nem engedi meg azt mind­addig, amig egy kifáradt, régi Nemzeti Szin­hazi művész örökre le nem hunyja szemét. És ennél egy szót kell szólnom arról is, mi­csoda lehetetlen helyzet az, hogy ugyancsak ennek létszámnak beosztásánál és rideg büro­kratikus fentartásánál fogva a Nemzeti Szín­ház nincs abban a helyzetben, hogy más ma­gánszínházaknál működő kiváló és elsőrangú tehetségeket bekapcsolhasson a> maga tagjai so­rába. Hogyan lehet az, hogy amikor az előbb felsorolt óriási hiánynál fogva a dráma és a vígjáték minden szakában szükséget látunk, mégis soha meghivás nem ment egy Gomba­szögi Fridához, vagy Varsányi Irénhez és hogy Góth Sándor nem szerepel a Nemzeti Szinház tagjai között, sőt mi több, egy olyan drámai művésznőt, mint Darvas Lily, ki enp-Mtek ván­dorolni külföldre, aki ma egyik vezető csillaga a drámai művészetnek Európában. Ha azonban egy pillantást vetek — nem untatom a t. Házat számokkal — azokra a keretekre, amelyeket az állam bőkezűsége a magyar drámai művészet istápolására rendelkezésre bocsát, megtalálom a magyarázatát ennek a teljesen lehetetlen hely­zetnek. T. Ház! A békében a Nemzeti Színház össz­bevétele pengőre átszámítva 5200 pengő volt, ma teltházzal a helyárakra való tekintettel csak 3900 pengő és az árak, — mint az előbb hangsú­lyoztam — ha sikerrel akarnak konkurrálni a magánszínházakkal, még mindig magasak. A bevételi lehetőség igy sokkal kisebb mint a bé­kében volt. Viszont a szubvenció békében 1,300.000 pengő volt, ma pedig'csak 700.000 pengő. Békében ez a 1,300.000 pengő szubvenció — az igen t. államtitkár ur elődjeitől megtudhatja — májusban mindig elfogyott és a békebeli kor­mányzatok bőkezűsége májusban ezt a már-már megszokott pótlást mindig megadta. Ma 600.000 pengővel kevesebből ki kellene jönni az egész esztendőben. Békében 46 tagu zenekara volt a Nemzeti Színháznak, ez 46.000 pengőbe került, ma csak 16 tagja van és 57.000 pengőbe kerül. És végül, ami a legnagyobb aktualitással bír, az az, hogy e pillanatban a rendelkezésre álló beruházási összegekből 100.000 pengőt, mondd: százezer pengőt hajlandó a kormányzat a Nem­zeti Szinház felsególyezésére rendelkezésre bo­csátani. Ilyen körülmények között nem csodál­kozhatunk azon, ha panasz hangzik fel nemcsak a vezetőség, de a közönség körében is. És az én szavam azért hangzik el itt ezen a téren, — bár nem áltatom magamat, hogy a költségvetés megrögzített keretein változtathatnánk — hogy a sokkal simulékonyabb és hajlékonyabb be­ruházási tételeknél, ho lehet, a Nemzeti Szinház számára olyan szűken kitervezett 100.000 pengő emeltessék fel. Pár szót kívánok szólni, t. Képviselőház, mielőtt zenei életünkre áttérnék, a színművé­szeti akadémiáról is. A színművészeti akadé­miának az a nagy hivatása van, hogy szín­művészeket neveljen. Ez az akadémia nagy­szerű missziót teljesített s hazafias intézet volt úgyannyira, hogy a kommunizmus után még csak vizsgálat sem indult ellene, mégis a felépítés helyett leépítés folyik benne. A tit­kárát, aki évtizedekig ott dolgozott, ugy le­építették, hogy három hónap alatt bele­halt s ma nincs senki, aki a színművészeti is­kolánál az adminisztrációt elvégezné. A negyedik évfolyam helyreállítását évek óta sürgetik, de nem tudják elérni. Az 1920/21. évben a minister ur elfogadta az uj tantervet, amely teljesen modern s a mai követelmények­nek teljesen megfelelő magaslatra emelte volna ezt a főiskolát, költségek hijján azonban ez a hat esztendővel ezelőtt elfogadott tanterv még ma sem lépett életbe s ennek megfelelően a rendezés igen fontos tanítása még máig sincs beiktatva az Országos Színművészeti Akadémia tantervébe s Magyarországon az állami színházak, de az egyéb színházak szá­mára is a rendezést egyáltalában nem tanít­ják. Pethes, Csillag, Gyenes legelső oktatói a magyar színészetnek meghaltak, helyettük egy embert, Nagy Adorjánt angazsálták. Odry, Góth, Horváth Jenő, Rózsahegyi mind egy­egy elsőrangú pedagógusa volna a magyar színművészetnek és nemcsak ábrázoló művésze nem nyernek alkalmazást a Színművészeti Akadémián, jóllehet, hogy üres helyek van­nak, de talán nem is vállalkoznának^ reá, olyan fizetésben részesülnének. (Várnai Dániel: Ez az!) T- Képviselőház! Ezekután áttérek másik nagy bajára színházi és zenei művészetünk­nek, a zenei kérdésre.

Next

/
Thumbnails
Contents