Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.

Ülésnapok - 1927-53

3ÖÖ Az országgyűlés képviselőházánál nagyon sújtott honfitársaink, a hadikölesönköt Vény-jegyzőik iránt érzek. Senkinek ebben a Házban nem lehet érdeke, hogy az államháztartást megingassa vagy aláássa, de azt hiszem, hogy mindenki — és talán elsősorban az a párt, amelyhez tartozom — élénken átérzi azt a morális kötelességet, amely a nemzetet, az államot, mint adóst hitelezőjével szemben kötelezi. Ezért én örömmel üdvözlök minden olyan megoldást, amely az államháztartás megingatása nélkül valahogyan enyhiteni tud ezen a súlyos helyzeten, amelyben jelenleg a kölcsönkötvény-tulaj dánosok vannak és legalább fölgerjeszt ezek szivében egy kis reményt és bizalmat az állammal szemben aziránt, hogy az érzi ezt a kötelességét és teljesíteni akarja akkor, amikor lehet, (Egy hang a jobboldalon: Mi is!) Most át akarok térni arra a tárgyra, amelyet tulaj donképen a kultusztárca általános vitájánál akartam előadni. Elmondom pedig ezeket egyrészt azért, mert nemzeti fontosságúnak tartom, hogy itt erről a tárgyról szó legyen, másrészt pedig azért, mert bátran mondhatom el az appropriációis javaslatnál, hiszen ebben a javaslatban épen olyan kevésbé van benne, mint ahogy nem volt benne, a kultusztárca költségvetésében a gondoskodás a magyar sportról, amelyről beszélni akarok. A múltkoriban, amikor kedves barátommal, gróf Károlyi József úrral vonatra szálltam, ő látta a kezemben a Nemzeti Sport-ot ós megjegyezte: »Látom, hogy te is a fiatal generációkhoz tartozol, mert annak kezében lehet mindig ezt a zöld szinü újságot látni.« Ez igaz is, mert annak a fiatal generációnak, amelyhez én tartozom, mindig az a zöld újság van a kezében és annak a fiatal generációnak rendkivül nagy a szeretete és érdeklődése a magyar sport iránt. Ebben a Házban nekem igen kevés kortársam van, akik velem együtt már a sportnak, a magyar nemzeti sportnak ebben a jelentőségteljes periódusában nőttek fel, ezért ennek a Háznak tagjai közül inkább csak azok a t. képviselőtársaim tudják helyesen ós jól felfogni és értékelni a magyar sport fontosságát, akik vagy személyesen úttörői voltak annakidején a magyar sportnak, vagy azok, akiknek olyan korbeli gyermekeik vannak, hogy ezek érdeklődésén, mintegy az ő szemüvegükön át tudják értékelni ezt a nagy problémát. Azt hiszem azonban, minden' újságolvasó ember tisztában van azzal, hogy nemcsak ebben az országban, de világszerte milyen óriási érdeklődéssel fordul a nagy közvélemény a sport minden eseménye felé. Lehetséges, hogy talán olyanok, akik az élettől bizonyos mértékig elvonultan élnek, vagy bizonyos filozófiai magaslatról néznek le az életre, fonáknak látják, hogy az emberek milyen jelentőséget tulajdonítanak annak, ha valaki esetleg tizedmásodpercekkel hamarább fut be száz métert, mint a másik, vagy pedig az egyik fiu egy 'benyulással hamarább ér az úszómedence túlisó felére, mint a másik, vagy micsoda rettenetes izgalmat okoz aa, hogy két csoportra oszolva 11—11 ember próbál egy bőrrel bevont gummilabdát — gólnak nevezve azt — a másik csoportnak három rúdból Összerótt, szentélyképen őrzött kapuján' benyomni. De hogy ez az érdeklődés megvan, hogy ez pozitiv tény. azzal számolni kell. Lehetséges, hogy sokan sajnálatosnak

1 fogják tartani, hogy az upsalai egyetem leghíresebb professzorainak nevét alig ismerik kor53. ülése 1927 május 2á-én, kedden. társaik, hogy a krisztiániái szülészeknek vagy a helsingforsi újságíróknak neveit alig ismerik az emberek, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Nurmi, Arne Borg és Hoff neve sok százmillió szemében a finn, a svéd, a norvég nemzet erejének, életrevalóságának képviselői. (Homonnay Tivadar: Lindbergről már tud az egész világ! — Petrovácz Gyula: Lindbergről csak az elnökség nem tud!) Epén mi magyarok nem panaszkodhatunk e miatt, mert talán az egy gróf Apponyi Albert kivételével, akihez hasonló kvalitású nagy embert századok is csak ritkán termelnek, senki oly dicsőséget és megbecsülést nem szerzett a magyar névnek, senki oly ismertté nem tette a magyar nevet a külföld előtt, mint épen a magyar sportember. Csak arra akarok hivatkozni, hogyha a véletlen ugy hozta volna magával, hogy a tavaly augusztusban lefolyt európai úszóbajnokságot egy-két nappal azelőtt tartották volna meg, mint amikor épen gróf Apponyi Albert hires, gyönyörű védőbeszédet tartotta á trianoni itélőbirák előtt Magyarország érdekében, akkor Lloyd George, ha beletekint az előterjesztett térképekbe, ha másból nem, abból szerzett volna tudomást arról, hogy hol van Magyarország, hol van Budapest, hogy egy Bárány nevezetű fiatalember benyulással győzte le a svéd nemzet fenoménjét, Arneborgot ós ez a győzelem, a magyar nemzet sportratermettségének ez a bizonyítéka, hajlandóvá tette volna őt arra, hogy necsak szimpátiával hallgassa meg a magyar nemzet nesztorának monumentális előadását, hanem annak gyakorlati következtetéseit is levonja. És amikor a Cote d'Azuron Kehrling Béla megnyeri a legnagyobb verseny vegyes-páros bajnokságát, amikor ez a hatalmas termetű, barnárasült arcú pompás magyar férfiú sorra megnyeri a versenyeket és süvítő servicéi, elementáris erejű drivejai ugy keringenek, hogy az ellenfelek kezéből majdnem kiesik az ütő, akkor az ellenfelek sorában suttogva morajlik a szó: »Hongrois« és talán sokaknak hátgerincén a hideg fut végig, a rossz lelkiismeretnek borzongató szava, (Ugy van! Ugy van!) amikor ári* a nemzetre gondolnak, amelyet az ő államfér fiai tönkre akarnak tenni és amelynek ilyen hatalmas, erős, küzdőképes fiai vannak. (Éljenzés és taps a jobb- és a baloldalon.) Amikor pedig messzi Északon, Helsingfcrsban, a mi rokonaink fővárosában, Keresztes magyar bajnok legyőzi a világbajnok Frimant, akkor a finn nép százezrei is ráeszmélnek nemcsak arra, hogy nekik rokonaik vannak valahol Délen, hanem arra is, hogy olyan rokcnaik vannak, akikkel a rokonságot tartani érdemes, akik értéket képviselnek. (Ugy van! Ugy van!) Azt mondtam az előbb, hogy sokan talán sajnálatosnak tartják a sport általános megbecsülésének jelenlegi fokát, de be szeretném bizonyítani, hogy emberi és nemzeti szempontból nemcsak ilyen, hanem ennél nagyobb megbecsülésre is érdemes a magyar sport. Emberi szempontból nem nagy emberi érték és vivmány-e az, hogy a magyar fiatalság százezrei legalább órákra kimennek a szűk lakásból, a tantermekből, esetleg a füstös kávéházakból, ahol azelőtt gyakran hosszú ideig ültek, a műhelyekből és legalább pár órán át Isten szabad ege alatt edzik testüket? De nemcsak ez nagy emberi vivmány, hanem az is, hogy minden sportembernek, aki sportol és sportjában valami eredményt el akar érni, természetszerűleg Önmegtartóztató életet kell élnie, tartózkodni kell az éjjelezéstől, a dohányzástól és az alkoholtól. A nagy érték azután abban van, hogy