Képviselőházi napló, 1927. III. kötet • 1927. április 07. - 1927. május 11.

Ülésnapok - 1927-37

Az országgyűlés képviselőházának 37. mert megalapozását azok a progresszív j&rők végezték annakidején, akiknek ez a kérdés szívügyük volt, talán azért, mert azt a szellemet a mai napig sem lehetett kiölni belőle, amelyet alapitói belevittek. Mindegy, nem keresem ebben a pillanatban, csak azt az elismerésünket akarjuk kifejezni, hogy ez a szervezet mindig jobban és jobban megkedvelteti magát azokkal, akiknek védelmére vállalkozott, hiszen minden bürokratikus akadékoskodástól és minden politikától mentesen sok ezer anyát és gyermeket mentett meg. Es a legnagyobb érdeme és erénye ennek a szervezetnek az a fürgeség, az a mozgékonyság, arnelv az állami hivatalok közmondásos merevségevei szemben a felekkel, a hozzája fordulókkal szemben nem az állami bürokrácia ridegségét, hanem a szeretetet és megértést képviseli. Ezt azért vagyok kénytelen itt ma elmondani, mert a Stefánia Szövetség memorandumában a magyar képviselőháztól munkájának elismerését és támogatását kéri. Valóban, amikor a magyar költségvetésben fogyasztásiadókból, tehát letört kenyérdarab okból, 64 millió pengőt vesz be az állam, és ezzel szemben az egész népjóléti tárca alig több 60 millió pengőnél, (Propper Sándor: De 30 millió bevétele van! Elég jó üzlet!) amikor a hivatalos népjólét kiadása a személyi kiadásokat, nyugellátásokat és a népjólét címén elkönyvelt bevételeket levonva, alig 24 millió pengő,; tehát a szociális védelemre valóban rászorultakra fejenként és évenként 4 pengő népjóléti kiadás jut s amikor az állami kiadások fejkvótája 140 pengő a háború előtti 100 pengővel szemben, akkor indokolt, hogy az a réteg, amelyről a Stefánia gondoskodik, legalább a Stefánia utján juthasson kiadósabb szociális ellátáshoz. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A városi munkásasszany, épugy, mint a falusi, részben tudatlanságból, részben anyagi eszközök hiányában sem a terhesség alatt,

1 sem a szülés után nem élhet olyan környezel-: ben, amilyent nagy feladatának elvégzése közben igényelhet. A Stefánia mindenütt, ahol helyet kapott, igyekezett még a lehetőségeket tágítva is, ezeket az igényeket kielégiteni. De egyéb munkát is végez. A nehézkes állami adminisztrációnál képviseli a járatlan feleket,; összeköttetéseinél fogva a gyermekelhelyezéseknél kezére jár az egyszerű embereknek, sok hivatalos ridegségét enyhit. Ezért indokolt, hogy ezt a kérelmet a magyar képviselő-, ház figyelembe vegye. Azt, amit a Stefániáról elmondtam, már nem mondhatom el az állami gyermekvédelem egyéb szerveiről, ami annál különösebb, mert kénytelen vagyok beismerni, hogy azok, akik a ministeriumnak ezt az ügyosztályát vezetik, valóban szivvel csinálják dolgukat. Tehát, amig a ministerium illetékes ügyosztályából a félig eljut az intézkedés, valahol közben kell a hajnak lennie, aminek orvoslása feltétlenül a népjóléti ministeirium illetékes ügyosztályának feladata. Az állami gyermekvédelemnél a gondozásnak és a nevelésnek iránya ellen van kifogásom az ellen a nivelláló munka ellen, amely a nivellálást ugy képzeli, hogy az állami gyermekmenhely támogatására szorult gyermek csak a legalacsonyabb rétegben, a legalacsonyabb életsorsban maradhat meg. Oda szorítják őt vissza, mintha annak, aki több szeretetre és több gyöngédségre szorul, vagy, mert a szülők vagyonukat elvesztették vagy más okból, annak ennek fejében még büntetést is kellene kapnia az államtól. Az állami gyermekmenhelyek elleni panaszokat és az ottani bajokat annakidején, már a régebbi népjóléti ülése 1927 április 8-án, pénteken. 59 költségvetések tárgyalásánál elmondtam. Itt újra felhivom a figyelmet arra, hogy sorozatosan és tömegesen jönnek hozzám anyák panaszkodni a bánásmód ellen, amelyben őket odabenn részesitik, úgyhogy nem szívesen maradnak benn gyermekeik mellett, holott mindenkinek az volna az érdeke, hogy az anya maga táplálja gyermekét és gyermeke mellett maradjon legalább addig, amig a gyerme'k az elválasztásig jut. Amiket itt most elmondottunk, azokkal nem mondottunk ujat. Amiket felsoroltunk, abból semmi sem uj, sem a képviselőház előtt, »sem azok előtt, akik kivülről figyelik a parlament munkáját. Mégis el kellett mondani ezeket a dolgokat akkor is, ha a hatalom fölényességével unatkozik is talán valaki ezek fölött az ismétlések felett, ha lehet is ezek felett a panaszok felett eltekinteni és az előkelőség elefántcsont tornyába zárkózva erkölcsvédelmi rendeleteket gyártani, amikor is csak azt a dekoltázst látják meg és fedezik fel, amely a térdeket mutogatja és nem látják meg a lyukas cipőkből kimeztelenkedő lábakat, nem látják, hogy milyen felháborító módon rongyos nadrágban járnak a dolgozók és fehérnemű sincs alatta, nem látják az erkölcs rombolást ott, ahol tömegszállásokban zsúfolódnak össze az emberek, ahol nem köthetnek házasságot, mert sem lakás, sem butor, sem felszerelés, sem semmiféle anyagi alap nincs egy nyugodt életre, ahol születnek, felnőnek és meghalnak az emberek anélkül, hogy a lakástól a munkahelyig és onnan visszaterjedő néhány lépésen tul kitörni tudnának és a mindennapi roboton túl csak egy sávnyi napfényhez is hozzájutni tudnának, ahol apa, anya ós gyermekek együtt nem keresnek egy emberi életre elegendő munkabért, ahol hetvennyolcéves öreg emberek lopni kénytelenek, hogy a biró szellemes megjegyzése szerint, öröklakáshoz jussanak, ahol a népjólétből csak csak a maradék jut a szegényeknek, ott, ahol az Ígéret, az adott szó betartása elvész a körülményekkel való megalkuvásban. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Egy ilyen Ígéretről, egy ilyen adott szóról most újra meg kell emlékeznem, bár ez a legsűrűbb ismétlés ebben a Házban, nevezetesen a hadirokkantaknak adott Ígéretről. Nagyon röviden fogok erről beszélni, mert azt hiszem, azt képzelem, hogy erről a kérdésről már nem is volna szabad beszélni, azt hiszem, hogy erről a kérdésről már nem volna szabad szónak esni, a cselekedeteknek mindent el kellett volna intézni ebben a kérdésben. S amikor az előbb itt Éber elvtársunknak a harctéren irott leveleit olvasták fel, eszembe jutott, hogy Ébert bízott abban a jutalomban, amelyet a nép a maga rokkant tagjainak adott, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) joggal bizott azoknak az ígéreteknek^ beváltásában, mert a német rokkantaknak, a német hadiözvegyeknek és hadiárváknak 1927-ben nincs okuk arra, hogy a. német parlament előtt a maguk sebeit feltárják. Félre kellene itt lökni a bürokráciát, félre kellene lökni az érzékenykedést és nem kellene bennünket azzal a váddal illetni, hogy licitálunk, hanem ebben a kérdésben a magyar képviselőház minden egyes tagjának meg kellene látni azt, hegy 1927-ben Magyarországban van még meg nem tartott szó. (Propper Sándor: És van kolduló hadirokkant, éhező hadiözvegy és hadiárva! — Meskó Zoltán: Ez a legszomorúbb !) Amikor ezeket a kérdéseket a népjóléti tárcánál előhozzuk, tesszük ezt azzal a fájdalmas tudattal, hogy a népjóléti tárca nagy és szép