Képviselőházi napló, 1927. III. kötet • 1927. április 07. - 1927. május 11.

Ülésnapok - 1927-44

Az országgyűlés képviselőházának óhajtanék »részletesebben kiterjeszkedni. (Halljuk! Halljuk!) Amint hallottam, szó van a belügyminist'eriumban a tanyai közigazgatás kérdésének megoldásáról. (Helyeslés.) Mindenesette nagyon helyes ezzel a gondolattal foglalkozni, azonban ha szükséges is az, hogy a tanyai lakos valahol közelben találjon egy hatósági személyt, akivel elintézheti a maga dolgát, ne felejtsük el, hogy ebből a szempontból nemcsak a tanyai lakosokról kell gondoskodnunk, hanem igen nagy, tiz-tizenikétezer lakosú községek belterületének lakosairól is, akik mindenféle apró-cseprő ügyeikkel kénytelenek a főszolgabíró elé menni, aki nem helyben lakik. Számos nagyközségben ma nem székel elsőfokú közigazgatási és rendőri hatóság. 1886-ban, amikor a mai községi törvényt alkották, más volt a helyzet, de ma már sokkal fejlettebb a falu élete, hogysem ez még mindig megindokolható volna. Azt hiszem, múlhatatlanul szükséges a nagy községeket vagy legalább is azok jelentékeny részét, ahol a kellő intelligencia erre megvan, olyanformán elsőfokú közigazgatási és rendőri hatósággá tenni, hogy talán a község főjegyzőjét lehetne a iközség élére állítani, esetleg polgármesteri címmel és reábizni az elsőfokú teendők elvégzését — természetesen a főszolgabíró ellenőrzése mellett. Egyébként azonban óvakodjunk rendezett tanáccsal és más efféle intézménnyel a t falu adminisztrációját költségesebbé tenni. A cél csak az legyen, hogy az ilyen intelligens községek megtalálják helyben az elsőfokú közigazgatási és rendőri hatóságot. Gondoskodni Ikellene arról is, hogy a falu népe helyben megfelelő tanácsadókra akadjon, kellő meghallgatásra találjon a maga ügyesbajos dolgaiban. Igaz, hogy a községi jegyzőnek is feladatává van téve az, hogy a hozzáforduló ügyes-bajos embereket kellő tanáccsal ellássa, azonban részint az idő hiányában, néhol pedig azért, mert nincs is meg rá a kellő hajlandóság, sok falusi szegény ember nem tudja megtalálni a módját, hogy ügyes-bajos dolgaival hova forduljon és sok esetben tanácstalanul áll, ami az elégedetlenséget szüli és terjeszti. Érrenézve ezúttal idő hiányában konkrét javaslatot nem kívánok előterjeszteni, hanem ezt a kérdést csak megfontolás céljából említem fel. . De különösen fontos volna a falvak életeben, hogy a közjólét szempontjából emeljük azoknak nívóját. Non-sens-nek és képtelenségnek tartom, hogy Magyarországon ma alig van olyan falu, ahol villamvilágitás, meg vízvezeték volna. Pedig a civilizált országokban már az utolsó falu is el van látva ezzel. Legfőbb ideje, hogy valami történjék, elsősorban a villanyvilágítás tekintetében. Ez olcsóbb, mint a petróleumvilágitás, amelyet ma használnak és én felhívni óhajtom a belügyminister ur szives figyelmét arra, hogy a falvak nagy része ezt már érzi és kezdenek is mozgolódni, de mozgolódnak bizonyos vállalkozók is; házalnak az országban (ügy van! a jobblodalon.) és igyekeznek maguknak koncessziókat szerezni. Vigyázzon a belügyi kormány, nehogy a falvak is elkövessék azt a hibát, amelyet valamikor a városok elkövettek, hogy 50 és 90 esztendős koncessziókat adtak a közvilágításra, amelyektől azután a városok később alig tudtak, vagy sehogysem tudtak megszabadulni. A belügyministeriumnak kell kezébe vennie ezt a kérdést és gyámként a községek mögé állania, védeni őket, de egyszersmind vezetni is, mert legfőbb ideje, hogy ez a közjó»• 44. ülése 1927 máqus ll-én, szerdán. 431 iéti intézmény, vagyis a villamvilágitás végre minden faluban meglegyen, de csakis a közjó érdekében és nem az üzérek javára. Hasonlóképen állunk a vízvezeték kérdésével is. Nagyon jól tudjuk, hogy a falusi nép milyen konzervatív, és ahol anyagi áldozatot kell hozni, vagy ahol újításról van szó, milyen nehéz rávezetni. Azt szokták mondani, hogy a magyar ember maradi. Nem csak a magyar ember maradi, mert maradi minden primitív gondolkozású ember, akármilyen nemzethez tartozik is. De rá kell vezetni őket a haladásra. Németországban is ugyanezek a bajok voltak régen, de ott ma már az utolsó falu is el van látva vízvezetékkel. Hogy a német népet is milyen nehezen lehetett rávenni erre, idézem egy német irónak, Heinemannak a szavait (olvassa): »A falusi nép megszokta a vizet Isten adományának tekinteni és eleinte sehogyan sem tudta megérteni, hogy a vizet miért kelljen pénzért vennie. A legtöbben a vízvezeték kérdésének felmerülésekor nem gondolnak arra hogy az a sok elpazarolt munkaidő vagy bér, amit a kútra, vagy a forráshoz járás, esetleg hegyről fel- és lejárás felemészt, sokkal nagyobb pénzértéket képvisel, mint a vízvezeték mérsékelt vízdíja.« De nemcsak az egyszerűbb emberek körében volt kezdetben Németországban is sok ellensége a községi vízvezetéknek, hanem a vagyonosabbak körében is, mert a vizvzetéfc ügyében először ezek sem az előnyöket látták meg

% hanem megijedtek a községi terhek, a községi pótadók ujabb emelkedésétől. A német falusi községek lakossága — irja Heinemann — ilyenforma nyilatkozatokkal fogadta a vízvezetékek apostolait: »Mi szükségünk van nekünk az ilyen újmódi dolgokra? Nagyszüleink és szüleink meg tudtak élni vizvezeték nélkül; nagyanyáink és anyáink maguk jártak a kútra vizért, hát a feleségeink, meg a gyermekeink is járhatnak oda tovább is. Aztán ki fogja viselni a költségeket

1

? A község adósságba veri magát.« Mikor aztán valahol az ellenzék legyőzésével mégis sikerült megszavaztatni a községi vízvezetéket, a leszavazott ellenzék eleinte még tovább elégedetlenkedett: »Tőlem ugyan fizethet, aki akar, de azt tudom, hogy az én házamban nem lesz vizvezeték.« A vége pedig az lett, hogy a vizvezetéik még el sem készült, és a leghevesebb ellenzékiek máris önként jelentkeztek, hogy a község hozzáiuk is vezesse be a vizet. Persze, mert lassanként belátták a vizvezeték mindenirányu nagy előnyeit. És ha valamelyik férfi még jobb meggyőződése ellenére is tovább ellenzékieskedett, az ilyen férfit a felesége szorította rá a vizvezeték eszméjének való behódolásra, mert — irja Heinemann — egyik^ aszszony sem akart elmaradni a szomszédnője mellett és nem akart szégyenszemre kútra járni akkor, mikor a szomszédasszonynak a konyhájába, meg az istállójába magától befolyik a viz.« Amit' Heinemann ir a német népről, ugyanez áll a mi népünkre is. De a felsőbb vezetésnek épen a népnek ezt a konzervativizmusát kell megtörnie és módját találnia, hogy rávezessék erre felsőbb gyámkodással, mert ha egyikmásik községben ilyenek létesülnek, utánamennék a többi községek is. Heinemann könyvéhez vannak mellékelve egyes költségvetések is. amelyekből megállapítható, hogy aránylag milyen kevés összegbe került a vízvezetékek létesítése és hogy anya>gilag is mennyire kifizetődnek ezek. De hogy kifizetődnek, mutatja is, hogy amint elkezdet-