Képviselőházi napló, 1927. III. kötet • 1927. április 07. - 1927. május 11.

Ülésnapok - 1927-44

426 'Az országgyűlés képviselőházának 44. ülése 1927 május 11-én, szerdán. illetőségét igazolni. Ilyen eset tucatszamra van a Dunántúl községeiben és ezek az emberek kétségbeesve lótnak-futnaikí, mert nem tudják állampolgárságukat sehogysem igazolni. Ezzel szemben legyen szabad újból rámutatnom arra, mennyire emberségesebb a lexDérer, amely kimondja, hogy az a munkás, aki négy esztendeig bizonyos városban lakott, függetlenül attól, hogy fizetett-e községiadót vagy nem. abban a városban illetékesnek ismertetik el. Én sem kérek mást, mint azt, hogy tegye a minister ur meggondolás tárgyává, nem lehetne-e ezeken az embereken talán ugy segíteni, hogyha beigazolást nyer az, hogy az illető egyén abban a városban tisztességes, kifogástalan életet élt, — ha nem is járult hozzá adóterheivel a város fentartásáhoZi, ha nem is fizetett városiadót, miután békében a munkás egyáltalában nem fizetett adót, — ismertessék el az ő illetősége, mert a mai állapot ezekre az emberekre nézve rendkivül súlyos és hátrányos. Általában véve arra kérem a minister urat* méltóztassék intézkedéseket tenni arra nézve, hogy ezek a honositási ügyek gyorsabban bonyolitt ássanak le, mert az állampolgárokra az eljárás lassúságából meglehetős kár ét» hátrány származik. (Reisinger Ferenc: Egyáltalában nem értem, miért kell szigorúbbaknak lennünk, mint a trianoni szerződés

1

? Miért kell minden mag-yart kiirtani, aki itt lakik és megakadályozni, hogy itt maradhasson? — Zaj. — Elnök csenget.) Annál szigorúbbak vagyunk, az kétségtelen. A másik dolog, amivel foglalkozni kivánok, a névmagyarosítás kérdése. Ez reám, szociáldemokratára nézve, nem bir olyan jelentőséggel, de mégis, miután városi képviselő vagyok, meg kell említenem, A múltban egyenesen animálták az embereket a névmagyarosításra. Méltóztatnak emlékezni, hogy volt itt egy Telekes Simon nevű ember, aki a magyar polgári lapokban legalább is minden hónapban leadott egy közleményt, amelyben arra buzdította polgártársait, igyekezzenek névmagyarositás utján is közelebb férni a nemzet lelkéhez. (Reisinger Ferenc: Az iskolában is ebben az irányban hatottak!) Nagyon helyesen mondja ezt, t. képviselőtársam, mert az iskolák valósággal, versenyt tartottak abban a tekintetben, hogy az idegen nevű gyermekeket felszólították arra, hogy magyarosítsák nevüket és kioktatták őket, hogyan kell a névmagyarositás tekintetében eljárniok. A tanácskormány bukása óta épen az ellenkező gyakorlatot folytatják a ministeriumban. Nevezetesen most már à minister ur kijelentése szerint is érdemeket kell valakinek szerezni arra, hogy nevét megmagyarositIiassa. Nagyon relativ dolog az, mi az az érdem, mit méltóztatnak érdem alatt érteni. A siófoki vagy a dunántúli, vagy a Duna-Tiszaiközi dolgokban kellett az illetőnek részt vennie ? Mi az az érdem? Szerintem az az ember, aki becsületesen élt egy városban, megfizette adóit, résztvett a világháborúban s onnan hazajővén és továbbra is becsületesen dolgozott,jmegérdemli, hogy az a vágya, hogy a nevét megmagyarosithassa és ezzel a magyar nemzet közösségében jobban érezze magát, teljesithető legyen. Számtalan esetet tudok, amikor zsidóvallásu polgártársaink hiába fordultak névmagyarositásért a ministeriumhoz, — bár őszintén megvallom, már két esztendeje annak, hogy ilyen eset utoljára tudomásomra jutott — egyszerűen elutasították őket azzal, hogy nem megbízható elemek. Azt hiszem, elérkezett az ideje annak, hogy ebben a tekintetben a ministerium kissé enyhitse a maga gyakorlatát. Amennyiben tisztességes, rendes állampolgárok fordulnak a ministeriumhoz azért, hogy nevüket megmagyarositihassák, minden különösebb érdem nélkül vagy legalább is azzal az érdemmel, amelyet minden ember megszerezhet magának azzal, hogy rendes életet él és adóit becsületesen megfizeti, elérhesse azt, hogy a névmagyarosítást megkapja. Végezetül mégegyszer nagyon kérem a minister urat, hogy különösen a dunántúli helyzetre való tekintettel, méltóztassék odahatni, hogy a repatriálási ügyek minél gyorsabban bonyolittassanak le, mert a mai állapot főleg a munkásságra nézve rendkivül káros és veszedelmes. Elvtársaim általában megmondották és meg is fogják mondani politikai vonatkozású kifogásaikat a belügyi tárcára vonatkozólag. Én most nem foglalkozom ezekkel, de miután ebben a tekintetben egyetértek munkástársaimmal, a költségvetést nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbalodalon.) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Viczián István! Viczián István: T. Képviselőház! Előttem szólott Malasits t. képviselő ur összehasonlitva a nálunk uralkodó jogállapotokat a Csehszlovákiában uralkodó jogállapotokkal, többek között azt mondotta, hogy Csehszlovákiában az állampolgárság igazolása körül sokkal humánusabb eljárás uralkodik, mint itt csonka Magyarországon. Ezzel szemben csak arra kivánok rámutatni, hogy annyira humánusain kezelik Csehszlovákiában az állampolgárság igazolását, hogy nemrégen egy nemzetgyűlési képviselőnek, nevezetesen Körmendi Ékes képviselőnek, bizonyára csak azért, mert magyar ember, a cseh állampolglárságáft megtagadták, hogy nemzetgyűlési mandátumától megfoszthassák. Ez nem azt mutatja, hogy ottan humánusabban kezelik ezt a kérdést. Egyáltalában nekünk magyaroknak semmi okunk sincs, hogy humanizmusért a cseh-szlovákokhoz forduljunk. Ezek előrebocsátása után rátérek beszédem tulajdonképeni tárgyára. Az országgyűlés megnyitásával egyidőben bejelentette a ministerelnök ur, hogy

1 a kormány a közigazgatás reformjának kérdését is priogrammjába vette. Ezzel tehát ez a kérdés, amelyről évtizedeken át olyan sokszor hallottunk! beszélni, ismét előtérbe jutott. A közigazgatás reformja némi szünetekkel már csaknem egy évszázad óta van' napirenden. Sokat foglalkoztak ezzel a kérdéssel a mindenkori kormányok. Törvényjavaslatok készültek, amelyek némelykor! csak embrionális állapotban maradtak. Némelykor azonban az országgyűlés elé terjesztettek. Sőt volt eset ELY X EL is, hogy az országgyűlés már tárgyalta is a közigazgatási reformjavaslatokat. Érdekes, hogy valahányszor a közigazgatás reformjának az ügye államosítás jegyében került napirendre, mindig kudarcot vallott. Ez mindenesetre megnyugtató, mert azt mutatja, hogy a nemzet közvéleményében erősen él az alkotmányos érzés és annak a tudata, hogy az önkormányzat illetőleg a vármegyei rendszer a maga választott tisztviselőivel ma is alkotmányunk védbástyája. Igaz. hogy az államositók is mindig azt hangoztatták, hogy ők sem ellenségei az önkormányzatnak, hogy ők sem akarják lerontani az önkormányzatot, sőt ellenkezőleg, az önkormányzatot még inkább ki akarják fejleszteni. Csakhogy ők a tisztviselők választá-