Képviselőházi napló, 1927. III. kötet • 1927. április 07. - 1927. május 11.
Ülésnapok - 1927-36
8 Az országgyűlés képviselőházának 36. ülése 1927 április 7-én, csütörtökön. lönösen fontos szerintem ebben a tekintetben! a jugoszlávok fellé való orientálódás. Nemkülönben fontosnak tartom azt, hogy végre-valahára Franciaországgal és Franciaország barátaival szemben is kissé más hangot használjunk, mert ma nem bíznak bennünk. Errenézve leszek bátor egy másik dolgot ismertetni. A La Populaire egyik márciusi számában a lap balkáni tudósító ja a következőket írja (olvassa): »Tizeinöt év után tértem vissza a Balkánra és ott ugyanazokat a félreértéseket, vitákat és ugyanazt 1 a mentalitást találtam, mint amilyen azelőtt uralkodott. A háború a levegőben van. Ugy beszélnek róla, mint egy közeli eseményről, félnek tőle, de mindenütt készülnek rá. Szófiában és Budapesten csak a revánsról álmodoznak Azt iparkodnak bizonyítani, hogy a jelenlegi helyzet tűrhetetlen és hogy a nemzetközi politika teljes megváltozása nagy meglepetéseket készit elő. Ugy hirlik, hogy Anglia és Olaszország már megbánták az osztrák-magyar monarchia megdöntéséit és ugy véli, hogy a monarchia oíyanmódon való fentartása, hogy területe ne legyen olyan hatalmas és hogy föderalista rendszerű legyen, jobban megfelelt volna, mint a békeszerződések következtében való terjes megszüntetése.« Amit a Le Populaire külpolitikai munkatársa Bulgáriáról ir, aá e keretben nem bir fontossággal, de fontossággal bir, amit Magyarországról ir (olvassa): »Egészen más a helyzet Magyarországon. Itt a különböző titkos és nyilt szervezetek, melyek a reváns eszméjét szolgálják, már nem uralkodnak feltétlenül a kormány felett. Gróf Bethlen bámulatos ügyességgel elérte azt, hogy hatalmukat a mágnások kezébe játssza át és e szervezeteket a mostani hatalom szolgálatába állítsa. Bethlen feltétlen ura a rendszernek és mindenképen tagadhatatlan, hogy ő is a revánshíáíborut készíti elő, ugy katonai, mint diplomáciai tekintetben, de sokkal óvatosabb, semhogy megengedné annak kitörését. Arra vár, hogy a háború másutt törjön ki és akkor arra az oldalra áll, amely neki a legelőnyösebb. Innen ered a magyar külpolitika kétszinüsége, mely annyiszor félrevezette a közvéleményt nem csupán Jugoszláviában és Csehszlovákiában is és még ma is azt hiteti el eme országok vezetőivel, hogy Bethlennel végül is meg lehet kötni Kelet Locarnóját.« A francia hirlapiróaiak ebfoen a megállapításában sok túlzlás van, de mégis kicsendült belőle egy, amit évek óta nyomon kísérhetünk és ez az, hogy Franciaország- bizalmatlan a magyar kormány politikájával szemben. (Gaal Gaston: Rossz a lelkiismerete!) Beismerem azt, hogy a kormány meglehetősen nehéz helyzetben van, de mégis az az álláspontunk, hogy igyekezzék mindenkivel, jó baráti, jó szomszédi viszonyt teremteni, mindenkivel olyan állapotokat teremteni, amelyek mellett a magyar nép számára legtöbbet a legkevesebb veszteség és kockázat mellett érhetünk el. (Felkiáltások jobbfelől: Ezt akarjuk rni is!) Én szerintem a helyes külpolitika az, amely benn az országban egységet teremt, kifelé pedig' a szomszédokkal jó baráti viszonyt igyekszik teremteni, különösen olyan; viszonylatokban, amellyek gazdaságilag is annyit tudnak nyújtani» amennyit csak belőlük ki tudunk csikarni. Nem kívánunk ezekkel a kérdésekkel többet foglalkozni, csak egy pár körülményre vagyok még bátor a külügyminister ur figyelmét felhívni. Az egyik az, hogyha módjában áll a külügyminister urnák, legyen olyan szíves nyilatkozni a tekintetben, hogy azon ismeretes kietzbücheli konferencián, amely március 24-én tartatott, a magyar külügyministerium volt-e képviselve és azokban a kérdésekben, amelyeket ott tárgyaltak, a magyar kormány ismertette-e álláspontját! Nagyon fontos ez azért, mert hiszen ezen a konferencián igen fontos kérdések kerültek szóba Romániával kapcsolatban és nem szeretnék ma annak tudatában elmenni innen, hogy a magyar kormány ezen a konferencián nem képviseltette magát. Egy másik dolog, amit a külügyi kormány figyelmébe ajánlok, a Romániában t maradt nyugdíjasok ügye. Nem tudom, a külügyminister úrra tartozik-e ez a kérdés, de külügyi vonatkozásai vannak, s épen ezért olvasom fel egy levélnek azt a passzusát, amely erre vonatkozik. Ebben a levélben arról van szó, hogy az állam és a magyar királyi államvasutak Romániában maradt nyugdíjasai hihetetlen alacsony nyugdíjat kapnak. Azt irja például az illető (olvassa): »A volt magyar államvasuti nyugdíjas alkalmazottak Romániában a legnagyobb nyomorban élnek. A román vasút fizet ugyan némi kis nyugdíjat, de ez a legszükségesebbre sem elég. Közlök egykét adatot, amiért felelek. 1905-ben egy magyar államvasuti tisztviselő 133 aranykoronával ment nyugdíjba, ami havi 154 pengőnek felel meg; kap most a román vasúttól, havi 1040 leit, ami 34—35 pengő. Egy özvegyaszszony, akinek a békében 85 aranykorona özvegyi nyugdíja volt, — ez 98 pengő — jelenleg 490 leit kap, ami nincs még 16 pengő sem. Még ennél is szomorúbb a nyugbéres öreg vasúti műhelymunkások helyzete, akik alig kapnak valamelyes nyugdíjat; a legtöbb közülük 90— 92 lei nyugdíjat kap, ami havi 3 pengőt tesz ki.« Ezeknek a helyzete ma már teljesen kétségbeejtő. Arra kérem tehát a minister urat, ha módjában van, járjon el a román kormánynál, hogy ezeknek a magyar nyugdíjasoknak ügye valamiképen jobbra forduljon. (Láng János: Nincs nyugdíjintézetük!) Akkor másként kell segíteni. Ezek a magyar királyi államvasutak nyugdíjintézetéhez aranykoronában hozzájárultak. Nyugdíjba mentek és nyugdíjaztatásuk után most a magyar" királyi államvasutaktól nem kapnak semmit sem, a román államvasutaktól pedig épen csak annyit kapnak, hogy még az éhenhalástól is alig tudják magukat megmenteni. Ezek befizették a magyar államvasutak nyugdíjintézetéhez a hozzájárulásokat, joggal várhatnak tehát a magyar államtól valamelyes támogatást. Ha a magyar állam nem tud nekik pénzbeli támogatást adni, akkor legalább diplomáciai utón tegyen lépéseket, hogy ezek az emberek ne legyenek az éhhalálnak kitéve. Ezek után bátor vagyok rátérni egy másik kérdésre, amelyre nézve határozati javaslatot fogok előterjeszteni. Az előadó ur arról beszélt, hogy a külügyministeriumnak nemcsak kiadásai, hanem bevételei vannak, főképen a vízumdíjakból. Épen ezek a bevételek töltenek el bennünket aggodalommal. Ma már minden országban igyekeznek a szomszéd államokkal olyan viszonyt teremteni, amely a vízumkényszert kizárja. Tudjuk, hogy Ausztria a közelmúltban Németországgal és Svájccal kötött olyan természetű megállapodásokat, amelyek szerint az osztrák állampolgároknak Svájc felé és a svájci állampolgároknak Ausztria felé nem kell már vízum ot váltaniuk. Ugyanez a helyzet Ausztria és Németország között is. Ma-