Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.
Ülésnapok - 1927-27
Az országgyűlés képviselőházának 27. mait magunknak vindikáljuk s ezt folyton és állandóan tennünk is kell Genfben. Ott van a hely, ott ezt meg kell mondanunk és mindazokat azi ellenőrzéseket, amelyek (alatt állunk, feltétlenül iparkodnunk kell megszüntetni. Azonkivül itt vannak, a békeszerződések. Ezek lehetetlen szerződések, mi ugy érezzük. (Ugy van! Ugy van!) Nem érzi azonban igy teljességgel a világ. Nagyon természetes tehát, hogy rajtunk, a mi külképviseletünkön, a mi kormányainkon, a mi viszonyainkon keresztül rajtunk áll, hogy mi az egész külfölddel szemben folyton és állandóan azt bizonyitsuk, hogy ezek a szerződések teljesen lehetetlenek. (Helyeslés.) Hiszen itt volt a bresztlitovszki vagy a bukaresti békekötés. Semmiféle államnak nem jutott eszébe az, hogy azt gondolja, hogy ezzel a kérdés meg van oldva. Nekünk be kell bizonyítanunk Európában és Amerikában és mindenütt, hogy a versaillesi és a töb bi békeszerződések, ezek között a trianoni békeszerződés, nem, szerződés, hanem csak diktátum, (Igaz ! Ugy van! amely érvényes nem lehet. Ezt folyton bizonyítanunk kell, de nemcak privát terrénumokon és privátim egyik-másik újságcikkben, hanem bizonyítanunk kell hivatalosan is (Ügy van! Ugy van!) és folyton és állandóan fel kell ezt tüntetnünk. A diplomáciának legnemesebb hivatása van, de kell, hogy a diplomácia az ő hivatását teljesen ismerje és lássa és olyan diplomácia kell Magyarországon, amellyel itt benn meg vannak elégedve és amely biztosit ja a jövőt. A költségvetést elfogadom. (Élénk éljenzés és taps.) Euök: Szólásra következik 1 ? Berki Gyula jegyző: Gömbös Gyula! Gömbös Gyula: T. Képviselőház! Ernszt Sándor igen t. képviselőtársam az imént emiitette, hogy Magyarország elvesztette a harctereken a háborút, amely felfogással azonositani magamat, mint volt katona, nem tudom, mert mi nem a csatatereken és harctereken vesztettük el a háborút, hanem benn az országban s azt hiszem és meg vagyok győződve róla, hogy Ernszt Sándor t. képviselőtársamnak is ez a felfogása. De akárhogy van is, tény az, amit képviselőtársam mondott, hogy Magyarország, annak ellenére, hogy meg van csonkitva, külpolitikai téren nem nélkülözheti az aktivitást. (Ugy van!) Méltóztatnak emlékezni arra, hogy a kis Montenegró csekély lakosságával mily nagy szerepet játszott Európa balkáni politikájában. Akkor Magyarország, amelynek lényegesen előnyösebb földrajzi fekvése van s amelyet földrajzi fekvése predesztinál arra, hogy keleten döntő faktor legyen még csonkaságábian is, ez a Magyarország nem nélkülözheti a külpolitikai aktivitást. A mai külpolitikai események, amelyek az albán kérdéssel kapcsolatban felmerülnek, elsősorban szükségessé teszik azt, hogy foglalkozzunk azokkal a kéMésekkel, amelyek kapcsolatosak 'aa albán problémával. Magyarországnak az a kötelessége és a magyar külpolitikának az a hivatása, hogy eldöntse, milyen szerepet kivan ennek az országnak külpolitikai tekintetben juttatni. Az éln szerény felfogálsom szerint független, nemzeti, a maga ügyeit szuverénül intéző államra van szükségünk, — és ez lehet csak ideálunk — amely bizonyos tekintetben átveheti a régi monarchia szerepét, de melynek nélkülöznie kell azokat a tendenciákat, amelyek a régi monarchia vagy a dunai konülése 1927 március 22-én, keààen. 05 föderáció visszaállítására vezetnek. (Ugy van! Ugy van!) Kis országnak kezdeményezés a külpolitikában nem jut. Hiába mondjuk azt, hogy legyünk aktivak; résztvehetünk a tanácskozásokon, de mindaddig, amig az európai helyzet nem alakul ki akként, hogy Magyarországnak bizonyos szerep jusson, nem lehet aktivitásról beszélni, ami viszont nem jelenti azt, hogy ne tartsuk Magyarországon ébren a lelkekben a nemzeti nagyrahivatottságra és a történelmi szerepre való vágyódást. Sajnos, azt kell látnunk, hogy egy általános lemondással, lethargiával állunk szemben. A nemzetnek éreznie kell azt, hogy esonkaságában is nagy a történelmi hivatottsáiga, hogy olyan történelmi szerepet tud betölteni, amely ezeréves muljához méltó. Legyen egynéhány okos és bölcs ember ebben az országban, aki a magyar külpolitikát intézi, a nemzet többsége azonban legyen tele vágyódásokkal, talán álmokkal is, mert a nagyságra való vágyódás és álmodozáís nélkül nincs olyan nemzeti erőbirás, amellyel a nemzet politikusa alkalomadtán élni tud. Én abból indulok ki, hogy Magyarország ma már megláthatja körülbelül a külpolitika kontúrjait. Mint ellenzéki képviselő könnyebben beszélek ezekről a kérdésekről, mint a kormány és épen ezért, méltóztassanak megengedni, hogy egy kis eszmefuttatással kezdjem felszólalásomat, amely külpolitikai elgondolásomat tartalmazza. (Halljuk! Halljuk!) Azt tartom, hogy mióta Stresamann és Mussolini, szóval JBerlin és Róma megegyezett, olyan külpolitikai bázis keletkezett Európában, amelyre épiteni lehet. Régóta, évekkel ezelőtt épen barátaim voltak azok, akik hangsúlyoztuk, hogy Róma és Berlin között ellentétek legfeljebb csak az Alpesek területén vannak. Ha ezek az ellentétek kiküszöböltetnek, olyan külpolitikai bázisra teszünk szert Európában, amelyre épiteni lehet. Azáltal, hogy ez a bázis nézetem szerint megalkottatott, Magyarországra elkövetkezett az elhatározás pillanata, hogy t. i. pro vagy kontra, Berlin vagy Róma mellett fog elhelyezkedni. Természetesen ez az elhelyezkedés semmi pozitívumot nem jelent. Nem jelenti, hogy minden más kapcsolatot elutasítsunk. Mégis azt tartom, hogy logikus az, ha Magyarország függetlenségének teljes fentartása mellett olyan külpolitikai orientációt keres, amely egyrészt Berlinben, másrészt Rómában gyökeredzik és tatáin messzebb, Londonban keresi azt a bázist, amely a maga külpolitikai elhelyezkedésére szükséges. (Helyeslés.) Természetesein itt szemibeikefrülök aazial a francia felfogással, amellyel Magyarországon igen gyakran találkozunk. Rákóczi óta vámnak magyarok, akik a francia orientációnak hivei. Én bevallom, nem vagyok hive a francia orientációnak, mert a franciák Magyarországgal mindig csak lapdáztak, (Ugy vom! Ugy van!) Magyar országgal komolyan nem foglalkoztak és én a kisentente megkonstruálásában sem látok egyebet, mint egy Magyarország elleni külpolitikai koncepció megvalósulását. Franciaország sohasem aizokfeal az osztályokkal és rétegekkel szimpatizált, amelyek a konzervatív világrendet jelentették, hanem azokkal az elemekkel, amelyeknek hatalmából mi magyarok, aikk a sovén magyar álláspontot képviseljük, nem kérünk, (Ugy van! Ugy van!) Magyarországnak aiz én felfogásom szerint, amikor az előbb emiitett külpolitikai koncepcióba kapcsolódik, bizonyos tekintetben! a régi 13'
