Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.
Ülésnapok - 1927-34
As országgyűlés képviselőházának 34, ülése 1927 április 5-én, kedden. 409 kijelentette, hogy a kedvezményes részvényügyben egyetlenegy szociáldemokrata képviselő nem szerepelt. Nem tudom, hogy az igazságügyminister ur miért nem jelentette ezt ki a többi pártokra is ugyanilyen határozottsággal. Nézzék meg a fővárost, ahol egyik kellemetlen ügy a másik után fakad ki, amely kellemetlen ügyeknek az előzményeit még az előző regime-ben kell keresni, abban az időben kell keresni, amikor még korlátlan ur volt a keresztény nemzeti irányzat a városházán, akkor fészkelte be magát ez a korrupció. (Viczián István: Ez már nem igaz, mert az becsületes, tisztességes idő volt!) Akkor fészkelték be magukat a panamák, (Viczián István: Ez sem igaz!) mert a tisztességes tisztviselők egy részét kiüldözték, azokat pedig, akik bennmaradtak, megfélemlítették. Nem a tehetség, nem a rátermettség volt a mérvadó, hanem az, hogy ki volt minél hangosabb, ki tudott jobban kiabálni. (Viczián István: Hanggal csak a szakszervezeteknél lehet valamit elérni!) Megtörtént, hogy kidobtak állásából egy olyan iskolaigazgatót is, aki az egész kommün alatt mint túsz a gyűjtőfogházban ült. (Patay Tibor: Más hibája lehetett annak!) — Persze, liberális gondolkozású volt! — Nem is vállalkozom arra, hogy erről valakit meggyőzzek,inert valószínűleg ugy járnék, mint az egyszeri vőlegény, akinek végeredményben a menyasszony orra nem tetszett. Mindig fognak önök hibát találni, bármit fogunk is állítani, és bárkit állítunk oda. Jó, hogy ennél az esetnél, amelyet az előbb itt felemiitettem, ennek a munkásnak a dolgánál, akit utoljára tolvajnak és gazembernek minősítettek^ nem akadt a túloldalról valaki, aki azt mondja, hogy bizonyára valami más hibája is volt. Persze, közben megöregedett, nyomorult lett, hiszen egész életét munkában töltötte, feláldozta nyugalmát, családját, békességét és végül kidobják, gazembernek bélyegzik. Az autonómiánál én egyet tudok elképzelni, azt, hogy ott minden tekintetben érvényesüljön az ellenőrzés lehetősége. A fővárosnál is ezt a kelevényt csak az autonómia segélyével lehet kitaposni és csak a választott bizottsági tagok azok, akik függetlenül minden érdekeltségtől, bátran odaállnak. Amikor ezek kidőltek, akkor-újból azt kellett megállapítani, hogy a szociáldemokrata párt bizottsági tagjai voltak azok, akik legelőször üldözni kezdték ezeket az anomáliákat. Igen t. Képviselőház! Lehetnek közöttünk más tekintetben véleményeltérések, de ezt önök is kénytelenek megállapítani. (Viczián István: Öndicséret nem szép! — Esztergályos János: Fog ön még bennünket dicsérni! .-— Vicián István: Soha!) Én az autonómia védelmét szükségesnek tartom s azért nem tudom belátni, hogy miért kell az autonómiával olyan mostohán bánni. A főváros állandó harcban áll a kormánnyal például a kórházi ápolási költségeket illetőleg. Minden fővárosi képviselőt megkerestek abban az irányban, hogy ezt a kérdést tegye itt szóvá. Hogy jön a főváros ahhoz, hogy évenként közel 40 milliárdot fizessen kórházi ápolási költségekre 1 ? A főváros nagyszámban épitett megfelelő kórházat nemcsak a főváros lakossága számára, hanem mindenki részére, aki gyógyulásra szorul. Ezeket a kórházakat igen sok vidéki beteg veszi igénybe, akiknek ellátásáról a vidéki törvényhatóságok volnának kötelesek gondoskodni. (Tankovics János: Viszont Magyarország egész kulturális fejlődése ide van összpontosítva!) De a legtöbb vidéki törvényhatóságban nincs megfelelő kórház, vagy ha van is, ahhoz nincs a betegnek olyan bizalma, mint amilyen van talán egy budapesti kórház iránt. Teljesen joga van mindenkinek, — nem is vonom ezt kétségbe — odamenni és a maga gyógykezeltetését ott keresni és kérni, ahol erre lehetőség van. Csak azt nem értem meg, miért kell a fővárosnak ebből kifolyólag — miután nagy áldozatok árán modern kórházakat építtetett és azokat fentartja, — évenként 40 milliárdot ezekre ráfizetni és ennek folytán más egyéb szociális kötelességeit elhanyagolni. Az ápolási díjakat a kormány, illetőleg a népjóléti ministerium mindig sokkal alacsonyabban állapítja meg, mint ahogyan ez tényleg fennáll. És ezek a költségek megvannak! Ezeket a költségeket a főváros adófizetőpolgárságának kell megfizetnie és körülbelül 40 milliárddal kell évenként többet fizetnie, mint amennyit ebből a célból a törvény értelmében az országos betegápolási alaptól kap. (Tankovics János: Próbálják meg, jöjjenek a falura lakni! — Esztergályos János: Hova? A falura? — Tankovics János: Igen oda, ha nagyon rossz itt!) A főváros t nincsen abban a helyzetben, hogy sokáig vállalhassa ezeket a terheket, hanem esetleg kénytelen lesz megszorításokat életbeléptetni és a vidékről itt gyógykezelést keresőket elutasítani és* elsősorban saját lakosainak gyógykezeltetéséről gondoskodni. Nem volna helyes, ha erre az útra lépnének. Épen azért arra kérem itt is a kormányt, hogy ne tekintse ezt pártkérdésnek, hanem tekintse ezt szociális kérdésnek, vagyis egy olyan kérdésnek, amellyel a kormány még tartozik; tartozik megfizetni azokat az ápolási költségeket, amelyek tényleg felmerültek. A másik régóta húzódó ügy a főváros és a kormány között a katonai laktanyák kérdése, amely kérdés a honvédelmi minister úrhoz tartozik. Kétféle laktanya van Budapesten. A laktanyák egyik része az államé, a másik része a fővárosé. Az állam a saját tulajdonát képező laktanyákban különböző intézményeket helyezett el: igy az egyik laktanyában elhelyezte a Pénzverdét, a másikban «a Térképészeti Intézetet, a harmadikba valamilyen internátust vagy nem tudom én tanfolyamot és egyebeket helyezett el. A főváros azonban nem tud a tulajdonát képező laktanyákhoz jutni, holott a törvény kimondja azt, hogy amennyiben azok feleslegessé válnak, akkor elsősorban a város tulajdonát képező laktanyák bocsáttassanak a főváros rendelkezésére. Ez városfejlődési és városrendezési szempontból is rendkivül fontos kérdés. Azt hiszem, 3 vagy 4 ilyen vitás laktanyáról van szó, amelyeknek az átadása kívánatos. Ezek között szerepel elsősorban az Üllői-ut és a körút sarkán lévő úgynevezett Mária Terézia laktanya. Ez egy nagy háztömb, amelynek akár lebontása utján akár pedig átalakitása utján lényegesen enyhiteni lehetne a fővárosi lakásnyomoruságon. Ez is olyan kérdés, amelyet nem lehet hatalmi szóval elintézni, hanem amelynél mégis tekintettel kell lenni a főváros lakosságának érdekeire is, mert végeredményben ezek a laktanyák a főváros tulajdonát képezik, a katonai elszállásolásokból kifolyólag pedig a fővárosnak rengeteg költsége van. A főváros a közoktatás terén óriási terhet vesz le az állam vállairól és évente sok milliárdot fordít nemcsak elemi iskoláknak, hanem még magasabbfoku iskoláknak építésére és fentartására is. Azért tehát igazán el várhat ja^ a főváros, hogy ezen a téren a kormány részéről nagyobb előzékenységet tapasztalhasson, nem
