Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-34

Az országgyűlés képviselőházának énekeljék csak a gyűlés elején a Himnuszt, a végén a »Fel szocialisták«-at. Ha ezzel nemzeti alapra helyezkedik a munkásság, legyen az önök kivánsága szerint, hiszen akkor nagyon egyszerű a problémia, ezt nlagyon könnyen meg lehet oldani, (Zaj.) Én azonban nagyon furcsának és nevetségesnek találom az ilyen hatósági intézkedést. Miért? Azért, mert a Himnusznak nem

1 használ, ha azt csak. akkor

1 éneklik, amikor! a főszolgabiró végzése kiköti. Ez helytelen, eltekintve attól, hogy a szeretetet nem lehet erőszakolni, annak önmagától kell megnyilatkoznia. Miként a szülőnek sem lehet veréssel, bottal gyermekétől szeretetet kierőszakolni, épen ugy nem lehet a munkás szeretetét üldözéssel, alacsony munkabérrel és nem tudom milyen politikai jogoktól való megfosztással megnyerni. Ahhoz először szeretetet kell mutatni a munkáság irányában és ha ez a szeretet megnyilatkozik, akkor nincsen szükség az ilyen végzésekre sem. Mindig azt mondják, hogy a munkásság nem törődik hazájával és még nem tudom, mi mindent. Ezzel kapcsolatbain be akarok mutatni itt egy rendikivül érdekes esetet, mint annak példáját, hogy a munkások közt akadnak embereik, akik olyasmire is vállalkoznak, amire talán nem mindenki mer vállalkozni. (Halljuk! balfelől.) Egy egyszerű bányamunkásról van szó, akit én még Nagy-M agyar ország idejéből ismerek. Ekkor lenn jártam Erdélyben a Zsilvölgyiben és ott láttam először ezt az embert. A háború vége felé volt, amikor az illető otthon tartózkodott. Arról volt szó, hogy az egyesület uj elnököt válasszon magának s a közbizalom e felé az ember felé irányult, akit az ottani helyicsoport elnökének meg is választottak. Azután sokáig nem láttam ezt az embert. Erdélyt megszállották az oláhok s ez az ember is elkerült onnan. Hébe-hóba láttam ugyan, de bizony nem igen tudtam bővebbet róla. Nem régen találkoztam vele s akkor tudtam meg tragikus sorsát. Ezt ő maga a következőkben irja le, nem nekem, hanem egy hivatalos helyre, ahova a felterjesztés ment. A felterjesztésben ez áll (olvassa): »Tényleges katonai szolgálatomat 1906 októberétől 1909 októberéig a 82. gyalogezredben töltöttem ki. A világháborúba 1914 július 28-án indultam el. tehát a legelső napokban, a 82. közös gyalogezreddel, mint közember és mindig az első vonalban szolgáltam 1918 szeptemberéig, amikor is a Vulkán bánya társulat közbelépésére, mint bányászt felmentettek. Ezen 48 hónap alatt beteg egyszer sem voltam, háromszor sebesültem. Örsvezető lettem 1915 május 2-án, a sikeres gorlicei áttörésnél; tizedes 1915 augusztus l-e táján, amikor Gud mellett elfogtam egy ellenséges járőrt; szakaszvezető október 10-e táján. amikor Luck előtt, mint szakaszparancsnok elfogtam egy ellenséges félszázadot, őrmester lettem 1916 június 15-én, amikor VladimirZvolinsky előtt sikeres járőrharcot vivtam a szembenálló tatárokkal. Bronz vitézségi érmet 1915 december 15. táján a Luck körüli harcokban kaptam; kisezüstöt 1916 július 15. táján kaptam, amikor Vladimir-Zvolinskytől 45 kilométerre keletre szakaszommal elfoglaltam egy fontos magaslatot, amelyről ugyan kétszer visszavertek az oroszok, de én harmadszor végre elfoglaltam. Ezért Biedermann tényleges főhadnagy ur terjesztett fel kitüntetésre, aki akkori századparancsnokom volt. A nagyezüstöt 1917 január 20-a tájt azért kaptam, mert 1916 december 20-án Ojtoz mellett Brunzu Marét támadtuk. Egy szakasz 34. ülése 1927 április 5-én, kedden. 4Ó1 parancsnok: Spiegler tényleges főhadnagy ur — szász ember — beteg lett és ideiglenesen én vezettem a századot rohamra kétszer egymásután, mig véglegesen azt birtokunkba vettük. Ez a Spiegler főhadnagy ur adott be nagyezüstre. A Károly csapatkeresztet 1917 nyarán, a német harcos érmet 1916 júliusában kaptam. Sebesülve háromszor voltam. Egyszer a hasamon, puskagolyótól surló lövést, egyszer a felsőcombomon, egyszer pedig a felső karomon géppuska-lövést kaptam. A haslövéssel a századnál maradtam. Comblövésem a Division-Sanitäts-Anstalt-ban egy hónapig gyógyult. A karlövéssel még három napig harcoltam, amikor Biedermann főhadnagy ur meglátta, hogy karom nagyon fel van dagadva és hátra küldött. Amikor a nagyezüstöt kaptam, elöljáróm volt Pappházy ezredes, a kisezüstnél Bem őrnagy ur, aki 1916 június végén Volhyniában hősi halált halt. Vulkánban a forradalomkor megfékeztem a bányamunkásság robbantó embereit és 1919 január 21-én, amikor egy oláh század a község határához közeledett, a tisztviselő urakkal egyetemben hazafias ellenállásra buzditottam a munkás-zászlóaljak maradékát, hogy legalább a Vulkán és Petrozsény körül felhalmozott rengeteg szenet megmenthessük tőlük. Az ütközet, amelyben sok halottat és sebesültet ejtettünk, elég jól is sikerült. A munkásság egyrésze mégis kénytelen volt menekülni és nekem is ki kellett szöknöm Erdélyből Magyarországra. Ezt igazolja: Hallomásból tudom: Tokos ezredes.« Itt van a másik eset. »Itt mindjárt a Székely Nemzeti Tanácsnál jelentkeztem, amelyben az ellenforradalmat készitették elő gróf Bethlen István, Király Aladár főispán ur, Ugrón Gábor ur, Bornemissza báróné méltóságos asszony és még sokan, akiknek a nevét már nem tudom. Itt kaptam vitéz Tokos kapitány úrtól a parancsot, hogy toborozzam a Pesten lévő székely munkásokat a székelyhadosztályba, amit meg is tettem, mindaddig, mig a Székely Nemzeti Tanácsot fel nem oszlatták.« Ezt is igazolom: Tokos ezredes. »1920 márciusban találtam rá a fővezérségen vitéz Tokos kapitány úrra. akinél jelentkeztem, hogy bármilyen hazafias szolgálatra vállalkozom, amivel

1 Erdélyt visszaszerezhetjük. Ö fontos feladatokat bizott rám, amelyekkel összesen három izben küldött át Erdélybe, olyan időben, amikor még arra semmiféle közlekedés nem volt lehetséges. [Én mégis átszöktem az oláh fronton, bejártam Erdély több munkástelepét. Először 1920 áprilisában, másodszor júniusban, harmadszor szeptemberben jártam Erdélyben, amikor újra elfogtak, börtönbe vetettek és heteken át olyan rettenetesen vertek, hogy mindennap ájultan vittek vissza a börtönbe. Egy alkalommal hallottam, hogy egy börtönőr azt mondotta az őrnek, hogy már nem érem meg a másnapot, — de mégis meggyógyultam.« Ennek az iratnak a szélén oda van irva: »Igazolom 1923 aug. 26-án Siménfalvy. Igazolom október 27-én Tokos.« »De hiába vallattak engem a 15 hónapig tartó vizsgálati fogság alatt, senkit és semmit el nem árultam. 1921 december 8-án a magyar kormány szabaditott ki a biztos halálraitéltetésből, mint cserefoglyot. Az oláhok látván, hogy belőlem nem tudnak kiokosodni, feleségemet kezdték vallatni, aki szintén semmit nem vallott, ezért az oláh szigurencások addig veirtélk, amig kinjaiba belehalt. 28 éves volt az asszony. Miután meghalt, keszkenőjén felakasztották az illemhelyen, de