Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-34

Az országgyűlés képviselőházának jogosultságuk volt. Ezeket egyszerűen kihagyták. A községekben ezt nagyon egyszerűen csinálják. Ott nem ugy van, mint a fővárosban, ahol tényleg közszemlére teszik a választók névjegyzékét, hanem azt a községi irodában őrzik és ha bemegy valaki oda, azzal intézik el, (Felkiáltások jobb felől: Ott is ki van téve! — Esztergályos János: Ne játsszuk az ártatlant, urak!) hogy: »Most nem érek rá, jöjjön máskor«, vagy: »Most ezt vagy amazt kell elintéznem.« Bizony megtörtént nem egy esetben és nem egy helyen, hogy az emberek háromszor, négyszer mentek érdeklődni, hogy a választói névjegyzékbe fel vannak-e véve és mégsem voltak képesek erről meggyőződést szerezni. Nincs ez ellen semmiféle jogorvoslat. Hát. hova menjen az a szegény ember, aki ki van szolgáltatva egy egész életen keresztül a községi közigazgatásnak? Hova menjen az panaszra, ha például a jegyző be sem tartva a formát, egyszerűen azt mondja: »Nem mutatom meg!« Nem mutatja mëg és ez ellen nem lehet semmit sem tenni. (Jánossy Gábor: Dehogy nem! A fegyelmi hatóságnál fel kell jelenteni! -— Esztergályos János: A körösi szenteltvízzel egyenlő! — Jánossy Gábor: Felvinni a ministerig! — Derültsép a szélsőbaloldalon.) A képviselő ur valószinüleg nem olvasta el annyiszor a törvényt, mint ahányszor én elolvastam, (Simon András: Elég szomorú, hogy még sem tudja, mi van benne!) Nem akarok felnőttek oktatására vállalkozni. (Simon András: Először önmagát kellene kioktattatnia!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Ne méltóztassanak olyan színezetű ^ közbeszólásokat tenni, amelyek az érintett képviselő urban a sértés érzését felkölteni alkalmasak. (Esztergályos János: Nagyon helyes! Tetszett hallani

1

? — Derültség.) Peyer Károly: Az bizonyos, hogy papiroson megvan a lehetőség a jogorvoslatra. De próbálja valaki ezt a faluban megcsinálni: az azután egyúttal kérhet egy másik községben való letelepedési engedélyt, (Ellenmondások jobbfelől. — Viczián István: Nem ugy van az, mint a szakszervezetekben!) Nem is ugy van, mint a moziknál, az bizonyos! (Viczián István: Nem bizony!) E mellett a választás szabadsága egyáltalában nincs biztoiSitva. Nem lehet gyűléseket tartani, mert hiszen ez a közigazgatási hatóság engedélyétől függ. Igaz, hogy a törvény előirja, hogy ezt meg kell engedni, de viszont lehetővé teszi azt, hogy amennyiben helyben és időben a hatóságnak aggályai vannak, akkor például délután egy órakor engedélyezi a gyűlést olyan helyen, ahol köztudomásúlag a munkások este 5—6-ig dolgoznak. Figyelembe kell venni azt a körülményt is, hogy röpirattilalom van és minden egyes kis cédulát be kell mutatni a hatóságnak a terjesztés előtt, sőt nemcsak be kell mutatni, hanem le is kell bélyegeztetni. Itt van például két cédula. (Felmutatja.) amelyeken nincs egyéb, mint hogy mit kell tudniok a választóknak, rájuk van nyomtatva, hogy a törvény 74., 143., 144. stb, §-a mit tartalmaz s közlik a kerület képviselőjének nevét. Semmi más nincs rajtuk. Mégis minden egyes darabot külön-külön a vármegye bélyegzőjével felül kellett bélyegeztetni; ebből a nagy bélyegzésből valószinüleg lényeges kár háramlott az államra, mert bizonyára egy-két bélyegző belepusztult ebbe a nagy munkába, hiszen napokon keresztül ott ültek a különböző nártok megbizottai és nem csináltak mást, mint bélyegeztek; bélyegezték ezeket a röpira- J M. ülése 1927 április 5-én, kedden, 395 tokát, amelyeknek ilyen veszedelmes tartalmuk van. De ne tessék azt hinni, hogy akkor azután már rendben volt a terjesztés. Mert megtörtént, hogy például ezután a bélyegzés után is, az egyik választókerület jegyzője akkor, amikoi elolvasta ezt a röpiratot, amely a törvény paragrafusait tartalmazza, azt mondotta: »Én pedig ilyen veszedelmes, izgató röpiratot nem engedek itt terjeszteni«. És ezzel a kérdés el volt intézve. Vannak ennek a válíasztiásniafk kedélyes epizódjai is. Egy ilyen epizód az, amikor pl. a választókerületben a kerékpáros küldönctől azt; követelik, hogy miért nincs a kerékpárnak szarnia. T. i. az egész megyében egy kerékpárnak sincs száma. Minthogy pedig nem volt száma, tehát a kerékpárt lefoglalták. Más alkalomanal azért állították meg a küldöncöt, mert az a gyanú merült fel, hogy az illető lopta a kerékpárt. Követelték tehát tőle, hogy igazolja a tulajdonjogát. Mikor pedig felmutatta a hivatalos igazolványt, hogy egy kerékpár-kölcsönzőtől kérte a kerékpárt, azt mondták: »Ez semmi; messziről jött ember sokat hazudhat! Nem fogadjuk el!« Ezzel a kerékpárt, persze a rajta ülő emberrel együtt őrizetbe vették. De mindig os'aík estig. Este elengedték, anélkül, hogy jegyzőkönyvet vettek volnia fel, vagy megbüntették volna az illetőt, vagy bármi mást scináltak volna. A cél teljesen világos volt, azt akarták, hogy az illető aznJap semmiféle megbízást ne tudjon elvégezni, akiadályoztaissék a választókkal való érintkezésben. Hiába mutatta pl. a főszolgabíró igazolványát, mert akkor bizonyosain a válaisztási elnök igazolványát kérték. Ha a választási elnök igazolványát mutatta, akkor kérték tőle a karhatalmi parancsnok igazolványát. Mindig olyan igazolványt kértek, amilyen nem volt. Egyik ilyen tisztviselőm, aiki nelkein segédkezett a választásban, leírja az ő választási élményét. Érdemes elmlondani ezt, nem azért, mintha én ettől okulást várnék, — újra hangsúlyozom — hanem azért, hogy ennek itt nyoma legyen, hogyha egyszer valaki meg akarja irni a magyar választások történetét, olyan részleteket is meg tudjon állapítani, amily éneikből hű kepét látja annak, hogy miképen jött létre ez a többség. Az illető azt a megbízást kapta, hogy ^Pilismarót községbe menjen el ós ott a szükséges választási tudnivalókat közölje. Alig érkezett azonban oda, a csendőrség feltartóztatta és bekísérte a rendőrségi laktanyába. Pár percnyi várakozás után megérkezett a tiszthelyettes és akikor a következő beszélgetés folyt ott le: »Kicsoda maga és mit akar?« — tette fel a kérdést a tiszthelyettes. Igazoltam magamat megfelelő, a hatóság által kiállított okmányokkal. Erre azt mondta a tiszthelyettes: »Adja elő a választási bélyegeket!« »Ilyenek nincsenek«, — mondtam.én. »Ne hazudjon!« »Én nem hazudom.« Ezek után megfogta az irattáskámat és kérdezte: »Hát, ebben^ mi van? »Ruhanemű és iratok« — feleltein én. r Erre megfogta a táska két alsó sarkát és kirázta a táska tartalmát az ágyra. Azután sorban megfogta az egyes cédulákat és kérdezte: »Hát, ez mi?« Azt mondtam: »Ez egy bányászszniklap.« »Hát van magának iíjságárusitási engedélye?« »Nekem ilyen engedélyre nincs «szükségiem, mert én nem árulok újságot, hanem csak olvasok újságot, ahhoz pedig még Magyarországon sem kell külön engedély.« »Hát, ez mi?« »Ez egy osztrák vasmunkás-szaklap.« Erre megjegyzi: >Hát, még ilyenre is szüksége van magának? — Hát, ez mi?« Ez egy svájci vasmunkás-