Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-34

392 Az országgyűlés képviselőházának Ez is igaz!) Nem akarok messze menai Magyarország

1 történetébe, csak utalok az újkori históriára, nevezetesen József császár korszakára, amikor a nemzet visszaverte azt a támadást, amelyet titokban, orozva, majd később a legnagyobb erőszakossággal intéztek ellene és képes volt magyar nemzeti mivoltát mindenféle támadással szemben megvédeni. Ugyanezt tapasztaljuk az 1848-iki szabadságharcokban is, amikor a középosztály irány itósa mellett — hogy ugy fejezzem ki magamat — a földmivesforradalomból egy nagyszerű szabadságharc virágzott ki és a nemzet legjobbjai — a középosztály — mind a szabadság eszméi mellé szegődtek. 1848 óta azonban határozottan azt tapasztalhatjuk, hogy a középosztály deíkadenciába került, folytonosan hanyatlott, hogy lassan kiszaladt lába alól a föld és hovatovább Deák Ferencnek is, amikor 1867-ben a kiegyezést Ausztriával megkötötte, számolnia kellett azzal a körülménnyel, hogy Magyarország nem rendelkezik egy minden izében független középosztállyal, mert már őt is kezdték a inagyar középosztály anila tagjai, akiknek a lába alól kicsúszott a talaj, hivatalokért üldözni és az államitól várták a megélhetést. Ez a hanyatlás napjainkig mind tovább tartott és ma már odajutottunk, hogy alig van független középosztályunk, amely ne szorulna se az államra, se más testület támogatására. (Ugy van! Ugy van!) Sajnos, ez a kérdés nagy problémává növi ki nuagát, amelyen feltétlenül és mielőbb segítenünk kell. Én bízom Magyarország jövőjében, hiszen egy uj középosztály van kial ajkulóban, mely már meglévő uj elemeket sziv fel magába, különösen a kisgazdatársadalomból, úgyhogy lassan megint ki fog alakulni egy középosztály, amely megfelelő anyagi eszközökkel is rendelkezik, hogy megfelelhessen ama nagyszerű feladatának, amely abból áll, hogy az irányítást ő végezze. Addig azonban, amíg ez a társadalmi osztály megfelelő jóindulatú támogatás mellett önmagától kialakul, szükség van arra, hogy a meglévőt istápoljuk, szükség van arrla. hogy azokat, akik a társadalom irányitását a jelenben végzik, — bár nem teljesen független helyről — támogassuk és istápoljuk. Mert ha megfigyeljük Magyarország jelenét és társadalmi berendezkedését, azt látjuk, hogy az, irányitas mégis csaik a tisztviselőtársadaloni kezében van, mert hiszen megfelelő csekély középosztályon kivül csakis a tisztviseilőtáírsiadalomi rendelkezik. Épen ezért ennek a tisztviselőtársadaloimnaík, amely a trianoni békekötés folytán rendkivül felduzzadt, valami módon segítségére kell sietnüník, addig is, amig sorsukat rendezhertjüik. Elismerem, mindazoknak a t. felszólaló képviselőtársaimnak az igazát, akik azt mondották, hogy a tisztviselők túlsokan vannak, de mégis azt mondom, hogy a tisztviselők mai helyzetén változtatni kell, mert nagyon keserves és siralmas a tisztviselőtársadalomnak a helyzete, nagyon keservesen eshetik annak a tisztviselőtársadalomnak az, amit Baracs Marcell t. képviselőtársam mondott róluk, hogy egyrészt potroh az államban, másrészt sarkantyú, amely nem való másra, minthogy az adófizetőket folyton sarkantyúzza. A magam részéről épugy, mint Gaal Gaston t. képviselőtársam, azt kivánom és azt akarom, hogy egy kisebb, de jól fizetett, egyénileg független, szolgálati pragmatikával ellátott tisztviselőtársadalom intézze ennek az országnak a sorsát. De amig ide érünk, a meglevő tiszt viselőtársadal34. ütése 1927 április 5-én, kedden. mat mégsem küldhetjük a Dunának és nem helyezkedhetünk arra az álláspontra, amelyre a Károlyi-kormány egy igen tehetséges tagja helyezkedett, aki azt mondotta a magyar középosztályról, a magyar tisztviselői társadalamról, hogy vándoroljon ki Amerikába. Hogy lehet a nemzet legjobbjait, akik annyit szenvedtek a hazáért, ilyen cinikusan egy más országba utasítani? (Farkasfalvi Farkas Géza: Mert akkor szabad a vásár nekik! — Ugy van! Ugy van! a jobb felől.) Én is azt hiszem, mert itt szunnyad az az egészséges, erős nemzeti szellem és főleg nemzeti érzés, amely ezt a társadalmat minden szenvedései dacára áthatja, mely társadalom, ha rongyosan is, ha anyagi eszközök híján is, lemondva a civilizáció és kultúra minden szükségességéről, mégis feladatához képest hűen és hazaszeretettől áthatva intézi az ország sorsát. T. Képviselőház! Rész vettem az országos menekültügyi hivatal munkájában. Láttam a tisztviselősorsot s beszéltem azokkal a tisztviselőtársaimmal, akiket a megszállók kiutasítottak. Láttam nagy nyomorúságukat s megállapítottam — és azt hiszem az ország minden társadalmi rétege megállapíthatja — hogy nem a saját hibájukból jutottak arra a sorsra, hanem az igazságtalan béke következtében, főleg pedig a felettük álló kormány parancsszavának engedelmeskedve. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Minthogy ezt mindnyájan megállapíthatjuk, ezzel a tisztviselőtársadalommal, amely elvégre mégis csak vérünkből való vér, nem lehet ugy elbánni, mint ahogy azt némelyek mondják és nem lehet vele szemben olyan öszszehasonlitásokkal élni, mint amilyenekkel élt az én igen t. és nagyrebecsült Gaal Gaston képviselőtársam, aki a tisztviselőt egy egyszerű íöldmivessel hasonlította össze, aki trágyás szekerén ülve, 18 fokos hidegben is jól érzi magát és végzi kötelességét. Elvégre kulturembereket, intelligens embereket egy egészen más vágású társadalmi rétegben felnőtt emberrel ilyenképen összehasonlítani, azt hiszem, egy kicsit mégis csak túlzás. De könnyű kritikát mondani és azt hiszem, könnyű az ezerholdak magaslatáról ilyen beszédeket tartani. Könnyű kijelenteni azt, hogy ezer hod birtokból nem lehet megélni, ellenben havi egy-két millió korona fizetésből az a tisztviselő köteles legyen jól és a kultúrához mérten, szolgálati kötelességeinek is eleget téve, megélni. Én azonban nemcsak kritizálni szoktam, én szeretek a dolgok felett elmélkedni is és épen ezért engedtessék meg nekem, hogy megjelöljem azokat a módozatokat is, amelyek által ezen a tisztviselőtársadalmon, amely a középosztálynak egy részét képezi és amelyről az előbb kifejtettem, hogy erősen résztvesz a nemzeti munkában, segíteni lehetne. (Halljuk! Halljuk!) Ujabban megint egy jelszó hatja át a magyar társadalmat, amely ugy hangzik, hogy ezt az országot csak kultúrfölénnyel lehet megmenteni. Én készséggel elismerem azt, hogy a kultúra, a szellemi magaslat a legnagyobb kincse és erőssége az országnak, de lehet-e ott fölényt elképzelni, ahol éheznek az emberek, ahol rongyos a ruha, ahol a család nyomorog s fűtetlen a szobája? Az ilyen ember lehet, hogy a kultúra magaslatán áll, de fölénye semmiesetre sem lehet. Épen azért — bár nem tudom, fogok-e az igen t. Ház véleményével találkozni — nekem az a véleményem, hogy legjobb volna Magyarországon az Öt egyetem közül