Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-34

Az országgyűlés képviselőházának 34. ülése 1927 április 5-én, kedden, 393 kettőt megszüntetni és a két egyetem bezárása révén megtakarított összegeket odaadni a tisztviselőtársadalom nyomorgó nyugdíjasainak, így legalább segítve volna a tisztviselőtársadalom egy részén, anélkül, hogy valamit az államra hárítanánk. Hiszen eddig azt tapasztaltuk, hogy mindenki mindent csak az államtól vár, úgyhogy ha azokat az eszméket, amelyeket a képviselőházban felvetettek, mind meg akartuk volna valósítani, ehhez nem a magyar állam, hanem az Amerikai EgyesültÁllamok költségvetése lett volna szükséges. De ettől eltekintve, mivel ezen a felduzzadt tisztviselőtársadalmon gyökeresen máskép segíteni nem lehet, meg kell várnunk, — nem baj, ha utódaink is érik ezt meg — amig ez a nagy tisztviselőtársadalom az elhalálozások folytán Önmagától elapad. Ha azután ez megtörtént, gondoskodni kell arról, hogy itt minden izében törhetetlen, gerinccel biró tisztviselőtársadalom keletkezzék. Itt is megkívánom jelölni azokat a módokat, amelyekkel ezt el lehet érni. (Halljuk! Halljuk!) Elsősorban is be kell hozni a hivatalokba az egyéni felelősség elvét. (Ugy van! Ugy van! — Taps a jobboldalon.) Lehetetlen dolog, hogy minden tiz-husz vagy harminc évig szolgáló tisztviselő munkáját még egy másik tisztviselő, sőt egy harmadik revizor is felülvizsgálja. Az államnak elvégre meg kell bizni az ő tisztviselőiben, és ezért, amikor valakit felvesznek szolgálatba, az illetőt uróbaszolgálatra kellene utalni: jól meg kell nézni, kit alkalmaz az állam hivatalnoknak. Hogy pedig a protekciónak tág tér ne engedtessék, ki kellene mondani, hogy a főnök, aki húsz-harminc, esetleg negyven ember felett áll. egyénileg is felelős legyen alkalmazottjáért és hogy hivatása ne szoritkozzék csak arra, hogy alantasainak munkáját csak felülvizsgálja, hanem kimondhassa: ez az ember nem dolgozik, nem idevaló, tovább itt nem maradhat. így azután a protekciót, amely, valljuk meg. rákfenéje a magyar társadalomnak ki tudnánk küszöbölni. De mindez magában véve nem elégséges. A háborns viszonyok nagy számú ujabb dolgot vetettek fel, amelyek az adminisztrációt olyan bonyolultá tették, hogy ma a tisztviselőnek, — ezt mint volt tisztviselő, őszintén elmondhatom — dacára annak, hogy a tisztviselők ma többen vannak, sokkal több a munkája, mint a békében volt. (Zaj.) Mindezt részben az életviszonyok megváltozása indokolja, részben nedig a rendeletek sokasága. Aki figyelemmel kiséri a dolgokat, tudja, hogy pl. az 1920 és 1921. évi rendeletek tára két hatalmas kötetet tesz ki.a sok rendelet pedig csak nehezíti a munkát. Óriási a munka és ezért a vidéki adminisztrációnál a tisztviselő nem is vesz minden rendeletet figyelembe, hanem kormányoz és igazgat a maga józanul felfogott módján, megfelelő magyar ésszel; mindig csak a. törvény szellemét kell nézni és a törvény szellemét tekintetbe véve egy józan, okos hivatalnok belemagyarázhat abba mindent és mindenki meg lesz az ő intézkedésével elégedve. Szerintem tehát az első és fontos kötelesség az volna, hogy az adminisztrációt egyszerüsitsük.(Egy hang a jobboldalon: Az aktatöbbtermelést le kell építeni!) Mégpedig a legteljesebb mértékben. De mindez nem elég ahhoz, hogy itt gerinces középosztály, illetőleg tisztviselőtársadalom keletkezzék. Ehhez hozzá kell még tenni azt is. ami a tisztviselőtársadalom régi óhajtása és amit annyi kormány igért és egyik sem adott meg: a szolgálati praermatika megalkotását. Kell, hogy a tisztviselő ismerje jogait, de kell, hogy tudja kötelességeit is. Hiszen, ha mindez írásban megvan, akkor a tisztviselő, ha nem is teljesen független, —• hiszen hivatali főnökétől természetesen függőben van — mint ennek a hazának önérzetes polgára járhat el, dolgozhat a maga belátása, a maga józan ítélőképessége szerint. Mindezek olyan dolgok, amelyeket már előttem többen is elmondották és el fognak mondani talán utánam is, de minél többször kell ezeket hangsúlyozni, mert nagyon nehéz a bürokratizmusból kivetkőzni, nagyon nehéz uj dolgot létesitteni. Mindenesetre az, aki Magyarországon valamikor keresztül fogja ezeket vinni, épugy, mint a legnagyobb tudós, a legnagyobb művész vagy a legnagyobb feltaláló, szobrot érdemel majd az országban azért, mert a bürokratizmus útvesztőjéből ezt az országot kimentette, amely mentés olyan lesz ránk nézve, mint egy győzedelmes háború. (Jánossy Gábor: Meg is kapja a szobrot! Meg is adjuk neki, ha megcsinálja még életében!) Ha az idők folyásával — mert tudom, hogy egyszerre semmit sem lehet megalkotni — megindul ez a folyamat és be fog fejeződni a középosztály megerősödése, ha a hivatalnoki társadalom minden tekintetben függetlenné lesz téve és befejeződik majd az a nagyszerű építési munka, amely immár csak betetőzésre vár, ha meglesz a lelkek harmóniája, akkor remélhetjük csak, hogy azt a vágyunkat, amely minden ember szivében dobog, hogy a minket testvéreinktől elválasztó bástyákat összeomlasszuk, (Ugy van! Ugy van!) meg is fogjuk valósítani. Ezek a bástyák ugyanis nézetem szerint csak jégre vannak építve, amely ba majd a magyarság napja felkel, annak tüzében széjjel fog omlani. Azt hiszem, ha az erre való törekvés hatja át a nemzet egész társadalmát, ezek a bástyafalak, amelyek testvéreinktől elválasztanak, önmaguktól Össze fognak omlani. (Ugy van! Ugy van!) Kell azonban, hogy egy nagyszerű eszme hassa át az egész társadalmat, kell, hogy ne engedjünk itt meggyökeresedni semmiféle olyan, hitet, semmiféle olyan eszmét, amely megosztja ennek a nemzetnek erejét, amely ezt a nemzetet szétforgácsolja. Már-már odajutottunk, hogy belátjuk azt, hogy ezt az országot csakis egységes akarat, egységes nemzeti szellem mentheti meg. (Ugy van! Ugy van! jobbfelŐl,) Ez pedig nagy haladás. És ha volnának még némelyek, akik nemzetközi viszonylatokban keresnék az üdvöt, azoknak azt mondom, hogy ennek az ideje még nem érkezett el. Hiszen lehetséges, megengedem, hogy valamikor még ez is el fog érkezni és ha ezek az utóoisztikus eszmék talán valamikor elérkeznek, bizom abban, hogy Magyarországon fog akadni egy uj Szent István, aki bevezeti a nemzetet ezekbe az uj állameszmékbe. A magam részéről azonban még ezeknek az eszméknek a foetetőződését csak a messze jövő ködében látom és addig nem tartom okosnak, helyesnek, hogy az uj világ hajnalpirkadását hirdessük, amely ugy sem akar megvirradni, hiába kukorékol a kakas, mert nem a kakas szavára virrad, — mint Madách mondta — hanem a kakas kiált, merthogy virrad. Végezetül csak azt akarom még mondani, hogy a belső, nyugodt politika megerősödése meg fogja teremteni számunkra a jó külpolitikát is. Mert, ha Európában azt látják, hogy itt Európa közeoén, a Duna mentén él egy ország, amely erős és virágzó, akkor meg fognak látni bennünket, akkor meg fogják ismerni, hogy erre a nemzetre számítani lehet.