Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-33

362 Az országgyűlés képviselőházának 33. ülése 1927 április 1-én, pénteken. 1926. év augusztus 5-én a francia Poincaré-korniány törvényes felhatalmazást kapott, (Zaj. — Fábián Béla: Halljuk!) hogy állásokat, hivatalokat és intézményeket megszüntethessen vagy egyesithessen. A kormány sietett élni ezzel a felhatalmazással. Már 1926 november 5-én keresztülvitte a belügyminister egy tollvonással azt a közigazgatási reformot, decentralizációt, amelyet az elmúlt évek alatt a politikai pártok rivalitása miatt képtelenség volt megvalósítani. Ennek a reformnak a lényege az, hogy a községig és megyei háztartások felszabadulnak a kormány gyámkodása alól, jogkörük kiszélesittetett. Ennek eredményeként további intézkedésekkel megszüntették a ministeriumok gyámkodását és azt csak törvénysértés esetére tartották fenn, a ministeriumok jogkörét megszorították a prefektusok javára, a prefektusok jogkörét megszorították az alprefektusok javára, végül pedig száz prefektusi állást szüntettek meg. Nálunk ezzel szemben ellentétes tendenciát látunk. Láttuk ezt a legutóbbi törvényjavaslat tárgyalásánál, ahol ennek a dolognak épen a megforditottja történt. A törvény kiszélesitette a^ ministeriumok gyámkodását a törvényhatóságok és közületek felett. Amikor a bizottságban tárgyaltuk ezt a javaslatot, felmerült az a kérdés, hogy vájjon nem fog-e ez munkatöbbletet és személyszaporitást okozni. T. képviselőtársaim, pártkülönbség nélkül — olyanok, akik a megyei életben valóban szaktekintélyekként szerepelnek — megállapították, hogy ennek a rendelkezésnek nyomában feltétlenül tekintélyes munkaszaporulat támad és tekintélyes személyzetszaporitás lesz szükséges, mind a közpcnti, mind a perifériális hivataloknál. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, hogy ilyen módon az állami adminisztráció költségeinek csökkenését nem fogjuk elérni. A közigazgatás egyszerűsítésének kérdésével kapcsolatban önkéntelenül felmerül az a kérdés, hogy vájjon nem fog-e ez ujabb B-listához, ujabb személyzetcsökkentéshez vezetni. Erre — ha nem akarunk hipokriták lenni — őszintén meg kell mondanunk, hogy igenis oda fog vezetni, mert hiszen ezt nem önmagáért tesszük, bár az én véleményem az, hogy egy leegyszerűsített közigazgatás jobb és felette erkölcsösebb, mint egy komplikált közigazgatás, végeredményben azonban a kiindulási pont mégis a személyzet létszámának csökkentése. Mármost felmerül a kérdés: mi legyen azzal a tisztviselői karral, amely ujr'a elveszíti állását, ha uj B-lista keletkezik? Ez kétségkívül súlyos kérdés és én erre a kérdésre nem akarok felelni egy másik kérdéssel, bár megtehetném: hát mi lesz az ügyvédekből, mi lesz az orvosokból, mi lesz a kereskedőkből, iparosokból, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) mi lesz az Írókból, újságírókból, művészekből, munkásokból, akik elveszítik kenyerüket? Ez nagyon rideg kérdés, de őszintén meg kell vallanom, a közalkalmazotti osztály egy részével szemben jogosan állithatnám szembe azt a rideg kérdést, mert én éveken k erres ztül tanuja voltam, milyen kevés megsértést tanúsítottak a különféle revíziók és egyéb politikai akciók során azokkal szemben, akik kenyerüket máról holnapra elveszítették. (Szilágyi Lajos: Egymás iránt! Inkollegiális eljárás!) Mégsem akarom ezt a kérdést a gazdasági szükségszerűségnek ezen a rideg álláspontján kezelni. Belátom, hogy a köztisztviselői kar értékes társadalmi osztály, csak helytelenül van kezelve — ez az én meggyőződésem — és helytelenül van foglalkoztatva; rossz a szellem, rossz a szisztéma, amelyben fel lett építve. Távol áll & néptől, távol áll a való élettől. (Fábián Béla: Különálló osztály az államban! — Bródy Ernő: Bürokrata!) Valamiképen kifejlődött benne az öncéluságnak nemcsak gondolata, hanem dölyfös büszkesége is. Nem akarom kétségbevonni, hogy ez értékes osztály, amely osztály tagjainak sorsa nem lehet indifferens a nemzetre. Vannak azonban szükségszerűségek, amelyekkel számolni kell. Jó megoldást találni nem lehet, csak kevéssé roszszat, ez a kevéssé rossz megoldás pedig — és ez már beletartozik a költségvetésről mondott kritikám második kategóriájába, a költségvetés tételei irracionális voltának hangsúlyozásába — nem lehet más, minthogy a termelés terén igyekezzünk elhelyezni a felszabadult erőket. Én ezt nem tartom megoldhatalan problémának. Egymillió analfabéta van Magyarországon, más számitás szerint pedig 1,160.000 analfabéta. Ha jól látom a statisztikát, a tanitóképzőintézetek növendékeinek létszáma csökkenő irányzatot mutat, aminek bizonyára megvan a maga szociális oka. Látom, hogy az országban szana-széjjel rendezetlenek a telekkönyvek, amiből óriási nagy kára van a hiteléletnek; (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Látom hogy rendezetlenek az adókönyvek s valóságos káosz uralkodik ebben a tekintetben. Nem tudom elképzelni, t. Ház, hogy nem volna lehetséges ezt a tisztviselői kart komoly elhatározással ezeknek a feladatoknak megoldására felhasználni. (Ugy van! balfelől.) Intelligens osztály ez és én meg vagyok róla győződve, hogy bármelyik ágában működik is ma az adminisztrációnak, megfelelő hat hónapos vagy egyéves kurzus után fel lehet használni a legégetőbb és a termelést bénító bajok elhárítására és akkor — meg vagyok róla győződve — hogy nemcsak itt a Házban, hanem künn a társadalomban sem fog panasz vagy rekriminálás felhangzani az ilyen módon foglalkoztatott tisztviselői karral szemben. De tovább is megyek. Itt van a mezőgazdasági szakoktatás kérdése. Elkerülhetetlen, hogy ezen a téren is történjék valami. Ami eddig történt, az mitsem jelent. Én becsülöm annyira a magyar tisztviselői kart, hogy feltételezem róla, hogy egy vagy két éves tanfolyammal — nagyot mondottam — meglevő intelligenciájával erre a célra is be lehet állítani s mostani improduktiv helyzete helyett produktiv célokra lehet felhasználni. Azzal tisztában kell lennünk, t. Hálz, hogy egy felesleges tisztviselői kar részére kifizetett minden fillér nem egyéb, mint munkanélküli segély, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) életerős emberek nyugdíj pedig nem egyéb, mint indokolatlan aggkori rokkantsegély. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezt pedig nem lehet fentartani, ezzel szembe kell nézni. S most elérkeztem a költségvetéssel szemben támasztott kritikám másik kifogásához, ahhoz, hogy ez a, költségvetés a racionalizmus szempontjait nem veszi figyelembe, gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam már felhívta a figyelmet arra, Jhogy a túlságos optimizmus " nem indokolt. Én azt látom, hogy az elmúlt évek pesszimizmusával szemben az emberek lassankint valahogy rózsás szemüvegen keresztül kezdik nézni a világot és a pillanatnyi átmeneti könnyebb ségèt összetévesztik egy állandó javulás tényével. Nem akarom vitatni azt, hogy a közgazdasági élet terén nincs javulás; nem volna ez lojális részemről. Van.