Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.
Ülésnapok - 1927-31
258 Az országgyűlés képviselőházának 31 keretében fogjuk elmondani. A baj csak az, hogy Tóth Pál képviselőtársunk more patrio helytelen következtetéseket vont le a saját maga okfejtéséből. Látja a hiányokat, látja, hogy nem történik semmi ezen a téren vagy igen kevés, konstatálja a hézagokat és a yègêû ahelyett, hogy azt mondaná, hogy olyan kormányzatot, amely ilyen hiányokat figyelem nélkül hagy, amely nem képes a szükségleteket kielégíteni, nem támogat, azt mondja, hogy a költségvetést elfogadja. (Temesváry Imre előadó: Felíhivj figyelmét a kormánynak!) Tudom, Temesváry képviselőtársam, hogy fsihivja a figyelmet, de épen utaltam már arra, hogy ez helytelen módszer, mert ez a figyelciuf elhívás immár nyolc esztendő óta tart (Szabó Imre: Hiába!), anélkül, hogy a kormány saját párthiveinek ezt a figyelmeztetését valaha is figyelembevette volna. (Temesváry Imre előadó: Fokozatosan figy el emb evetté!) A költségvetés vitájában én csupán egy kérdésről óhajtok érdemben beszélni. A meggyőzés, az érvelés, a kapacitáció lehetőségét cs célszerűségét a magam részéről tapasztalataim alapján már feladtam 1 . Az elmúlt nemzetgyűlésen épen erről az oldalról igen sok időt és energiát pazaroltunk arra, hogy érveltünk, kapacitáltunk, igyekeztünk meggyőzni, de minden rezonancia nélkül, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) úgyhogy le kell vonnunk ebből azt a következtetést, hogy ezt a módszert — legalább egyelőre — fel kell adnunk. A magam részéről tehát ezúttal nem szándékozom a torlódó problémáik egyikét sem kiragadni és orról beszélni, nem szándékozom rámutatni a hiányokra még annyira sem, mint Tóth Pál képviselőtársam, nem szándékozom a kormány figyelmét bizonyos tünetekre és bizonyos hiányokra felhívni, mert az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ez felesleges valami, hiábavaló időfecsérlés, amelynek semmi értelme és semmi folytatása nincs. Egy dologról azonban beszélnem kell. Fel kell hívnom az ország és a közvélemény figyelmét arra, hogy a bajok kutatásánál és a bajok okainak megállapitásánáit vissza kell mennünk az eredeti forráshoz, vissza kell mennünk ahhoz, hogy a bajok legnagyobb részének főoka az antidemokratikus kormányzás. A magyar munkásosztály különösen érzi ennek a borzalmasan szép. színes és változatos, de eeryben igen nehéz korszaknak a siílyát. Átestünk a világtörténelem legnagyobb tömegmészárlásán. Nem lehet észre nem venni, hogy az összeomlott múlt romhalmazán állunk, hogy uj korszak születik a szemünk előtt. Két forradalmon és egy véresen bosszúálló ellenforradalmon estünk át Azt kell megállapítanunk, hogy a forradalmi láz még ma sem ült el. Ma is világszerte elfojt ottan vaery szabadon, de forradalmi tüzek lángolnak. Megmozdult a nagy Kelet titkozatos embertömesre is, hogy lerázza magáról az európai igát. Látnunk kell, hoary a fegyveres mérkőzés után hatalmas kulturális és gazdasági versengés indult meg a népek és nemzetek között és konstatálnunk kell. — nolens volbns — hogy ebben a mérkőzésben csak azok a népek boldogulhatnak, állhatják mep- a helyükéi és menthetik át magukat a jövendőbe, amelyek gazdasági, szociális és kulturális téren többet tudnak produkálni és többet tudnak felmutatni. Valahogy ugy látszik figyelmes szemlélők előtt, akik nemcsak felszínesen gondolkodnak, akiket nem Vakít el a oártérdek és az osztályuralmi érdek, hogy a lét vagy nemlét hiwil' 0 ** problémája vetődött fel az emberiség előtt, küülése 1927 március 30-án, szerdán. lönösen egyes népekre és egyes kis államokra vonatkozóan. Azt látjuk, hogy ebben a korszakban hatalmas, egészen uj problémák foglalkoztatják a világot, a közvéleményt, a tudományt és a törvényhozást: gazdasági, kulturális és szociális problámálk, melyek summája az, hogy ebben a nagy világversengósben hogyan tudunk megállani, hogyan tudjuk állani ennek a rettentő forgatagnak nyomását? Azt látjuk, hogy a nagy társadalmi evolúció és revolució mellett a technika is száguldva fejlődik. A rádió korszakában élünk. Nincsenek ma távolságok, az ember ura a mélységeknek és a magasságoknak. És mi itt csonka Magyarországon, elhagyott, árva, törpe nép a multak átkai alatt önmagunkat és egymást mar óangoljuk. Mélyen t. Ház! Amiről én beszélni akarok, az élő anakronizmus, de beszélnem kell róla, szégyennel és fájdalommal. A demokratikus választójogot kell ma itt reklamálnom (Bródy Ernő: Örök téma!) a titkos szavazást kell itt ma számonkérnem, abban a korszakban, amikor ez a probléma a világ népei számára megszűnt, amikor szerte a világon minden kormányforma mellett, minden politikai rendszer mellett (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) már régen túl vannak azon, hogy a népet fel kell ruházni politikai jogokkal és hogy a lelkiismeretet fel kell szabadítani a nyílt szavazás terrorja alól. Az általános választójog és a titkos szavazás — mondom — megszűnt probléma lenni. Titkosan szavaznak a Balkán népei, titkosan szavaznak a felszabadult kicsiny keleti államok népei, titkosan szavaznak az exotikus világrészek szines népfajtái, titkosan szavaz az albán, a macedón és a crnagorác pór. (Peidl Gyula: Csak a magyar éretlen!) Csak itt nálunk, csak Magyarországon, csak a dolgozó magyar néptől vették el azt a jogot, hogy lelkiismeretének megfelelően ugy vegyen részt a politikai életben, ugy foglaljon állást a politikai élet alakulásában, ahogyan azt felfogása, lelkiismerete diktálja. Nem uj kérdés ez. Tudom, hogy nem mondok vele ujat, de sajnos, aktuális, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és aktuális lesz mindaddig, amig erre a kérdésre rá nem tesszük a zárókövet. Nem uj kérdés, különösen nekünk: magyar munkásosztálynak és szociáldemokratáknak. Nem megyek túlságosan vissza a múltba. A magyar polgári osztály 1848-ban szabadította fel magát a nemesi uralom alól, akkor szűnt meg a kiváltság. De az történt, ami egyébként minden forradalmi átalakulás után történt, hegy a felszabaduló egy uj elnyomott osztályt teremtett magának. A polgári osztály felszabadult, letörte láncait, de ezeket a láncokat rögtön ráhelyezte az utána következő munkásosztályra, amely pedig ott volt a forradalomban, ott volt a nagy nemzeti felszabadító munkában. Áldozott, szenvedett, vérzett érte. A vége az lett. hogy ő maga jogtalan maradt. 1867-ben a kiegyezés idején és a kiegyezés után, amikor az úgynevezett szabadelvű korszak jutott uralomra, amikor az Ősi alkotmány hatálya visszaállt, egyremásra hoztak törvényeket. Elővették az 1849-től 1867-ig szunnyadó problémákat, igyekeztek áthidalni, de elfelejtettek valamit. Elfelejtették, hogy ennek az országnak van egy osztálya, a dolgozók osztálya, amely mégis csak megérdemli, hogy elmondják róla, hogy munkájával, verejtékével és vérével ezt az orszásrot ezer esztendőn keresztül fentartotta. Elfelejtkeztek a magyar föld robotosairól, a műhelyekben, gyárakban és irodákban
