Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-30

Az országgyűlés képviselőházának 30. tandó úgynevezett létszámredukeiók fokozni fogják a szociális bajokat. Időszerűnek láttam tehát az emiitett bizottság megalakítását, amit egy évvel ezelőtt itt a Házban határozati ja­vaslatban ujból kértem és sürgettem, sajnos eredménytelenül. Az igazság kedvéért meg­állapítom, hogy amikor én ezzel a tervvel jöt­tem, két esztendővel ezelőtt, ezt a tervemet a pénzügyminister ur örömmel fogadta és azt mondta, hogy ő a maga részéről támogatni fogja. Hogy mégis miért nem lett belőle semmi, azt nem kutatom. Erre vonatkozó határozati javaslatom a kö­vetkező volt (olvassa): »Utasítsa a Ház a kor­mányt, hogy tekintettel a közép- és alsó (mun­kás-) osztálynak súlyos anyagi fizikai és er­kölcsi leromlására, szociális intézkedéseink elégtelenségére és szociális irányú törvényeink, rendeleteink és utasításaink értelmezése és végrehajtása körül tapasztalható viszássá­gokra és mulasztásokra, valamint általában az egész szociálpolitikánk terén fennálló bizonyos rendszertelenségre, végül a szociális bajok rendkivül nagy át sem tekinthető komplexu­mára s a mindezek folytán lépten-nyomon ta­pasztalható elégületlenségre és bizonytalan közhangulatra: foglalkozzék mielőbb egy a kö­zép- és alsó (munkás-) osztály szociális érdekeit védő, parlamenten kivüli úgynevezett »szociál­politikai bizottság vagy tanács« létesítésének gondolatával.« Ez volt akkor az én határozati javaslatom, és ezt ma is megismételném, azonban olyasmit hallok, mintha most már a népjóléti minister ur foglalkoznék ezzel a gondolattal. Ha ez igy van, akkor e helyről is kérem őt, jöjjön mielőbb ezzel a törvényjavaslattal. (Rothenstein Mór: Egyelőre teaestéllyel foglalkozik. — Zaj.)'Meg vagyok győződve róla, hogy a Ház minden pártja támogatni fogja őt ebben a törvény­alkotásban. Ami a feladatait illetné ennek a bizottság­nak, ezzel bővebben itt most nem foglalkozom, hiszen már elnevezésében is sok benfcglaltatik abból, amit vele elérni akarnánk. Célunk volna vele elérni és lehetővé tenni a szociális bajok igazságos, méltányos alapos és rendszeres or­voslását. Célja lenne megnyugtatni az önhibá­jukon kivül nyomorba és romlásba jutottak százezreit, felébreszteni a nélkülözők társadal­mában azt a megnyugtató tudatot, hegy van egy fórum, amely megfelelő érzékkel, méltá­nyosan és igazságosan bírálja el szociális ügyeiket, és nem hagyja egyszerűen elveszni a jobb sorsra érdemes, becsületes magyar csalá­dok tizezreit. Természetes, hogy egy ilyen szo­ciálpolitikai bizottságnak csak ugy lehetne eredményes munkája, ha ezt nemcsak a kor­mány, hanem maga a társadalom is támogatná, ha belátnák végre az emberek azt, hogy a tár­sadalmi rendet és a nemzeti jövőt csak megér­téssel és áldozatokkal lehet biztosítani. Elnök: Az ülést egy fél órára felfüg­gesztem. (Szünet után.) Elnök : Az ülést ujból megnyitom. A szóffolytatólagosan Alföldy Béla képviselő urat illetíi. Alföldy Béla: T. Ház! Amikor én a szociál­politikát állítom oda állami és társadalmi rendünk tartós biztositékának mintegy conditio sina qua non-jaként, ezzel még nem mondtam azt, hogy ezenkívül semminemű eszközökre nincs szükség az állami és társadalmi rend elleni szervezkedés stb. meggátlására. Ne feledjük, hogy a háború, a KÉPVISELŐHÁZI FAPLO. II. illése 1927 március 29-én, kedden. 233 forradalom, a nyomor, a nélkülözés valósággal kiölték az emberek nagy tömegéből az erkölcsi érzéket, rendkivül nagy mértékben rontották meg az egész közszellem et. ugy, hogy itt már egyedül a szociális bajok leküzdésére irányuló bármilyen őszinte törekvésekkel nem érünk célt. Azok a súlyos megpróbáltatások, amelyeken ez a nemzet keresztülment és amelyeket még ma is nyög, egy soha semmivel meg nem javitható, mindenre kapható embertípust termeltek ki, amely embertipus ellen beláthatatlan időkig csak szigor­ral, elrettentő oéldák statuálásával, szóval meg­félemlítéssel lehet dolgozni. (Esztergályos János : Vérrel és vassal!) De nem is ez a fontos, hiszen ezzel úgyis számolnunk kell, hanem fontos az, ami különben vitán felül áll, hogy amennyiben sikerülne szociális téren megnyugvást teremteni, az a bizonyos embertipus nem fogja aknamun­káját a siker reményével folytathatni, mert a társadalomnak miudig szélesesebb és szélesebb rétegeit találja magával szemben. Ismétlem, manapság igenis, az állam legna­gyobb éberségére és szigorára van szükség, hogy sikerrel védekezhessék a lépten-nyomon tapasz­talható felforgató tendenciák ellen. Az államnak az a szerve, amellyel mindent látnia, hallania, észrevennie kell, az államnak úgynevezett köz­biztonsági szerve. Ha ez mindenkor kifogástalanul működik és mindenkor teljes mértékben megbíz­ható, akkor nincs mitől tartani. A szociálpolitiká­val és egy megbizható közbiztonsági apparátussal feltétlenül sikerülni fog azt a bizonyos javítha­tatlan embertípust izolálni, hogy ugy moudjam, »kihalási státusba« helyezni. Nem mulaszthatom el itt az alkalmat, hogy meg ne emlékezzem a társadalom ama munká­sairól, akik mindenkor becsülettel állották meg helyüket, akiknek soraiból már annyi hős, annyi vértanú került ki és kerül ki állandóan, akiktől tehát hivatásuk mindenkor a legmesszebbmenő önfeláldozást követeli meg, t. i. a magyar állam; rendőrségről. Hiszen ha rámutatok a dolgozó magyar társadalom egyik legfelelősségteljesebb, legsúlyosabb, állandó életveszedelmekkel járó mun­kát teljesítő kategóriájának szociális helyzetére, tulajdonképen ezzel is a szociálpolitikai célokat szolgálom. Azt hiszem, nincs itt közöttünk olyan igazságosan gondolkodó ember, aki be ne látná azt, hogy a dolgozó társadalomnak ama tagjait, akik társadalmi rendünket, az élet- és vagyon­biztonságot oly gyakran életük kockáztatásával védik, az állam részéről is egészen különleges elbánásban volnának részesitendők. (Esztergályos János : Kaptak ajándékba 12 páncélautót ! Mit akar még ön? — Zaj a szé'sőbaloldalon.) ­Elnök : Csendet kérek, képviselő urak ! Alföldy Béla: Mindannyian ismerjük az ál­lamrendőrség rendkivül nehéz helyzetét, az őrsze­mélyzetről nem is szólva. Ennek tagjai valóságos páriái a társadalomnak. Ezeknek családtagjai, mellékesen megjegyezve, még betegség esetére sincsenek biztosítva, pedig azok a családtagok sohasem tudhatják, hogy a családfő veszedelmes éjjeli posztjáról egyáltalán visszatér-e, vagy nein. Sajnos, oly gyakran olvassuk, hogy egyik-másik derék rendőrünk vagy detektivünk holmi elvete­mült gonosztevővel folytatott küzdelmében, vagy egyéb módon, súlyos hivatásának teljesítése köz­ben életveszélyesen megsebesül, sőt életét veszti, addig, mig mi nyugodtan alszunk, mig mi mind­annyian él» tünket és vagyonunkat teljes bizton­ságban tudjuk és látjuk s mig mi abban a meg­nyugtató, kellemes tudatban élünk, hogy van az államnak egy megbizható apparátusa, amelynek minden egyes tagja a kötelességtudásnak és oda­adó önfeláldozásnak gondolatától áthatva, őrkö­dik társadalmi rendünk és békénk felett. (Gaal 83

Next

/
Thumbnails
Contents