Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-30

^234 Az országgyűlés képviselőházának 3 Gaston : Budapesten és a városokban. De a falut ki őrzi ? — Jánossy Gábor : A jó Isten !) Ezek az emberek a legnagyobb önfeláldozással végzik feladatukat. Ezt százszor is hangsúlyozom, mert alig múlik el hét, hogy — sajnos -*- ne hallanánk nagyszerűen funkcionáló közigazgatási szervünk egy-egy derék, kötelességtudó tagjának tragikus sorsáról, bizonyítékául egyrészt annak, hogy ezek az emberek milyen hi ven teljesitik kötelességüket, másrészt annak, hogy minő veszedelmekkel és tragikus következményekkel jár sokszor reájuk nézve hivatásuk teljesítése. Kérdem ezek után, nem kötelessége e a magyar törvényhozás minden tagjának, hogy a dolgozó társadalom ezen kategóriájának érdekében minden lehetőt megtegyen. Igenis, honoráljon az állam mindenkit, elsősorban azok szerint a veszedelmek szerint, melyek az illetők egészségét, testi épségét és életét fenyegetik, Nincs veszélyesebb, szomorúbb műhelye, vagy tárnája ennek az életnek a dolgozó társadalom számára, mint az elvetemült, mindenre kész gonosztevők, betörők és rablógyilkosok tanyái és sötét búvóhelyei, amelyek megtisztítását végzik mindennapi véres verejtékes munkával közbiztonsági szervünk emberei. Ezt a munkát igenis teljes mértékben kell honorálnunk. Amit az állam erre a célra ad, azt önmagának adja, mert biztositja saját társadalmának rendjét és nyugalmát, s ezzel biztositja egyúttal saját létét és fenmaradását. A magyar államrendőrség anyagi helyzetének megjavítása érdekében határozati javaslatot szán dékoztam benyújtani, minthogy azonban tudomást szereztem arról, hogy a belügyminister ur foglalkozik ezzel a gondolattal, egyelőre várakozó álláspontra helyezkedem. Amint azonban egy idő múlva látom, hogy nincs mozgás ezen a téren, vagy, hogy a megoldás nem megfelelő, nem méltányos, akkor leszek bátor ezt a kérdést újból a t. Ház elé hozni. T. Ház! Megnyugtatók g hatott rám és ugy hiszem, mindannyiunkra nézve, hogy hallottunk végre egy pénzügyministeri expozét, amely nagy jelentőseget tulajdonit a gyermekvédelemnek, amelyben a magyar pénzügyminister hangsúlyozza, hogy igenis, rendkivül nagy érdekek fűződnek a gyermekek életének megvédéséhez. Én ennek a nemzeti jövőnkre nézve oly életbevágó fontos kérdésnek jelentőségét nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Ezzel igenis, állandóan kell foglalkoznunk, főképen nekünk, akik egy ennyire megcsonkított államban élünk, akik ezeken a mindent elsorvasztó, destruáló és elpusztító trianoni határokon belül nem leszünk képesek és haj la adók. ad infinitum kinlódni és vergődni, akinek tehát a jövőben is, ha élni és exisztálni akarunk, olyan politikát kell folytatnunk, amely mindenekelőtt a néperő mindenáron való fokozására helyezi a fősúlyt. (Helyeslés jobbfelől.) Sajnos, a mi gyermekvédelmünk terén még rendkivül nagy viszásságokat és hiányokat látunk, még mindig nem Iá tunk elegendő megértést és áldozatkészséget megnyilvánulni e nagyfontosságá kérdéssel szemben állam és társadalom részéről. Kérdem, lehet-e megfelelő gyermekvédelemről szólani ott, ahol pl. egy teljesen szülőtlen hadiárva árvajáradéka nem több 2 pengő 25 fillérnél és ahol a hadiözvegyek félárva gyermekeinek havi nevelési pótléka azaz összes járandósága — nem több 75 fillérnél ismétlem — havi 75 fillérnél. Lehet-e megfelelő gyermekvédelemről beszélni ott, ahol még az állami gyermekmenhelyek sem részesülnek kellő támogatásban, melyek az ily módon kötelékükbe utalt hatóságilag elhagyatottaknak nyilvánított gyermekekről csak részben képesek gondoskodni, sőt igen gyakran kénytelenek az elhagyottakká 0. ülése 1927 március 29-én, kedden. nyilvánított gyermekek segélyezését egyenesen megtagadni. Márpedig én ugy tudom, hogy a gyermekvédelmi törvény szerint minden szegény, elhagyott gyermeknek joga van az állami gyermekvédelem segítségére. Erre, valamint arra a népjóléti ministeri rendeletre támaszkodva, amely szerint a gyermekmenhelyek kötelékeibe felvett gyermekek saját szüleik és rokonaik gondozásában is meghagyhatok, vétettem fel az én határszéli kerületemben is körülbelül 6—8 hónap leforgása alatt mintegy 70—80 gyermeket. Sajnos, azonban ezek a szegény gyermekek annak ellenére, hogy a legnagyobb mértékben rá vannak utalva a segítségre, még máig egy fillért sem kaptak és pedig azzal az indokolással utasíttattak el, hogy elsősorban az idegen neveiőszülőknél elhelyezett gyermek után jár tartásdíj és csak, ha marad pénz, lehet esetleg szó arról, hogy a rokonok vagy szülőknél gondozásba adott gyermekek után is utaljanak ki segélyt. A tartásdíjak megállapítása és kiutalása te-. réü szintén érthetetlen intézkedésekkel találkozunk. Pl. ha a gyermek nem idegen nevelőszülőnél, hanem rokonnál van elhelyezve, akkora tartásdiínak csak •/« részét kapja. Nem találok és nem látok logikát ebben az intézkedésben, mert hiszen ha a rokon épen olyan szegény, épen olyan vagyontalan, mint az idegen nevelőszülő, (Jánossy Gábor : Jogász logika !) épenugy rá van szorulva a segélyre, mint az idegen nevelőszülő. Tekintettel arra, • ogy a munkanélküliség és nyomor nálunk még mindig igen nagy, az államnak feltétlen kötelessége a gyermekmenhelyeket kellő mértékben támogatni, hiszen, amit erre a fontos nemzeti célra fordít, azt megbecsülhetetlen nagy értékben fogja a közeljövőben visszakapni a néperő gyarapodása és a néperkölcs javulása alapján. (Jánossy Gábor : Ez a magyar jövő !) Ismétlem, egyetlen tényleg elhagyott, arra szoruló gyermeket sem szabad az államnak elpusztulni engednie. A pécsi állami gyermekmenhely, amelyhez az én határszéli kerületemis tartozik, pl. az 1926. októberétől decemberig terjedő negyedévre gyermektartásdíjak kifizetésére cea 100 millió pengőt kért mint minimumot, hogy a kötelékébe utalt gyermekeket támogathassa. E helyett csak 60 millió pengőt kapott, amiért azután nagyon sok gyermek segély, ruha és egyéb nélkül maradt, amit a magam részéről gyermekvédelmi törvényünk rendelkezéseivel összeegyeztetni nem tudok. Minthogy látom, hogy mindez nemzetvédelmi szempontból milyen nagy hátrányokkal jár és mennyire lehetetlenné teszi a gyermekvédelem ügyének előmozdítását, kénytelen vagyok a gyermekmenhelyek megfelelő állami támogatását következő javaslatomban kérni : (olvassa) : »Utasítsa a Ház a kormányt, hogy támogassa az állami gyermekmenhelyeket anyagilag olyan mértékben, hogy ezek rendeltetésüknek a szükséghez mérten - a magyar gyermekvédelmi törvény intencióihoz képest — megfelelhessenek és segélyezhessék az összes kötelékükbe utalt, elhagyottá nyilvánított gyermekeket tekintet nélkül arra, hogy a gyermekek idegen nevelőszülők, rokonok, avagy saját szüleik által gondoztatnak.« (Helyeslés.) De nemcsak az állami gyermekmenhelyekkel szemben, hanem egyéb gyermekvédelmi intézményeinkkel szemben is látjuk megnyilvánulni az állam szükkeblüségét. Itt van pl. legnagyobb gyermekvédelmi intézményünk, az Országos Stefánia Szövetség anya- és csécsemővédő intézménye, az az intézmény, amely áldásos működése révén évenként 100.000 gyermeket ment meg a pusztulástól az állam és társadalom számára. Előttem fekszik a Stefánia Szövetség egy memoranduma,