Képviselőházi napló, 1927. I. kötet • 1927. január 28. - 1927. március 11.

Ülésnapok - 1927-9

vagyok és nem fogadhatom el a javaslatban kontemplált ministeri felügyeletet — ahogy azt Szilágyi Lajos t. képviselőtársam nevezte — nem pedig azért, mert ez az autonómia elkobzását jelenti akár a vármegyei, akár a városi, akár a budapesti törvényhatóságot is vegyem számításba. (Csontos Imre : Most ostorozta végig őket a képviselő ur !) Ost roztam is, de teljesen egyetértek Szilágyi Lajos t. képviselőtársammal, sőt bizonyos vonatkozásban a minister úrral is, csak az orvosságot illetőleg nem értek egyet velük. A minister ur orvossága az, hogy : minden jogot nekem, azután én elbánok veletek, az én orvosságom pedig : kiterjeszteni a választójogot, kinyitni a vármegyeházak ódon ablakait, hogy friss levegő áramoljék be azokon. Ez fogja egyedül meggyógyítani azt a beteg testet. (Kabók Lajos : Ettől félnek ! Gaal Gaston : Nagyon szépen kinyitották a proletárdiktatúra alatt ! — Kabók Lajos : Ez a kenyér már nagyon száraz ! — Zaj — Elnök csenget.) A proletárdiktatúra alatt nem történt egyéb, minthogy a szegény munkásosztály azt hitte, hogy van valami a kezében, pedig ami a kezében volt, az épen olyan nyeletlen fabicska volt, mint amilyen lesz ez a javaslat, amelyet a minister ur hozott ide és amely egyetlenegy termelőágat, egyetlenegy társadalmi osztályt sem elééit ki. Legalább azonban elmondhatják, — amit mi nem mondhatunk el — hogy hála Istennek, nem emelték az adókat, nem találtak uj adóalanyokat. A t. minister ur ráduplázott, mert az lesz a helyzet, hogy uj adóalanyokat és uj adókat is találtak ki. Ne tessék a proletárdiktatúrát idehozni, mert ott legalább a szándék az volt, hogy a maguk esetlen eszközeivel, a köz érdekében dolgozzanak és nem egyes famíliák érdekében. Igen sok vármegyében nagyon tisztességesen megtartották a múltból azt, ami jó volt és nem pazaroltak ugy, amint azt ma egyes vármegyéknél látjuk. Épen ezért rossz a proletárdiktatúra-hasonlat. (Egy hang a jobboldalon : Csak önöknek rossz !) Végeredményben oda jutunk, hogy az autonómia megsemmisítése, elkobzása igen könnyen megtehető, nem kell hozzá egyéb, mint egy törvényjavaslat és egy többség, amely azt elfogadja, de ïigyelmeztetni kívánom a t. túloldalt, hogy az autonómia elkobzása, a demokratikus jogok visszatartása, a választójog kiterjesztésének megakadályozása meg fogja hozni a maga gyászos és szomorú eredményét. A javaslatot — mert sem az adóelengedések tekintetében nem elégít ki, sem pedig az autonómia kérdésében nem egyezik véleményem a kormány felfogásával — még általánosságban sem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbáloldalon.) Elnök : Szólásra következik 1 Urbanics Kálmán jegyző: Tóth Pál! Tóth Pál: Mélyen t. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Az országos politikának ugyan uj, de a törvényhatósági és községi közélet szerény, régi munkása, jogot formálok ahhoz, hogy a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslathoz hozzászólhassak és azt tőlem telhetőleg objektiv kritika tárgya*á tehessem, nem annyira egyetemes állami, mint inkább gyakorlati szempontból. {Halljuk! Halljuk!) A pénzügyminister ur a javaslat indokolását a trianoni határcsonk itassál és az annak nyomán járó gazdasági összeomlással kezdi. Már maga a Trianonra való hivatkozás is jelzi azt, hogy ebben a törvényjavaslatban nemcsak a magyar nép sajátos érdekeire kell tekintettel lenni, amikor a törvényjavaslatot tárgyaljuk, hanem számolni kell azzal a rendkivüli helyzettel is, melyet a trianoni béke kényszerítő hatása teremtett Magyarországon. A javaslat további indokolása rámutat arra a köztudomású tényre, hogy az állam háztartását a rendelkezésünkre bocsátott külföldi kölcsönnel és az adúzó polgárság teherbírásának maximális igénybevételével sikerült egyensúlyba hozni. Mi sem természetesebb, hogy a kormány a pénzügyi konszolidáció maradandóságát biztosítani kívánja és e cél érdekében elsősorban az adóterhek csökkentéséről szóló javaslatot hozta a Ház elé. Nem hiszem, hogy a csonka ország határain belül akadna polgár, aki a kormánynak ezt az intencióját nem fogadná megértéssel, hiszen az utolsó esztendők alatt az adók olyan magas fokot értek már el, hogy megfojtassál fenyegetik az adózók existenciáját. Az adócsökkentésnek tehát itt volt a legfőbb ideje és ennek el is kell menni egész addig a határig, ameddig csak el lehet menni a nélkül, hogy általa az állami pénzügyek egyensúlya szenvedne. A magam részéről szívesen előlegezem a pénzügyminister urnák azt a bizalmat, hogy a csökkentés mértékét a pénzügyi helyzet helyes mérlegelése alapján állapítsa meg. Nehogy azonban az állami adók csökkenése illuzóriussá váljék azáltal, hogy az önkormányzati testületeknek a javaslat indokolása szerinti helytelen irányú gazdálkodása fokozódó terheket ró az adózó polgárságra és pedig különösen az autonóm adózás terén, a kormány helyénvalónak találja, hogy átmenetileg ugyanazon hatékonyabb ellenőrzés alá vonja az önkormányzatokat is, mint amilyen ellenőrzés alá vetette magát az állam a Népszövetséggel szemben. A törvényjavaslatnak ez a része elég hangos ellen mondásra talált épen maguknál az önkormányzati testületeknél. Nekem, ha a kormány intencióiba nem magyarázunk bele titkos és képzelt célokat, hanem a célt a maga tiszta egyszerűségében nézzük, nincsenek fokozott aggályaim a törvényjavaslattal szemben akkor, amikor az állami közjólét érdekében inkább elvi, mint gyakorlati dologról van szó. Inkább elvi, mint gyakorlati dologról van pedig szó azért, mert már e törvényjavaslat nélkül is a helyhatóságoknak, a községeknek autonómiája talán csak a képzeletben él. (Reisinger Ferenc: Akkor miért ez a törvény?) Ez így van, méltóztassék megengedni, hiszen a legutolsó kis faluban a segédjegyzői állást nem lehet ma már betölteni, csak előzetes ministeri engedéllyel és az összes önkormányzati munkások fizetését és jogviszonyát is a kormány rendeletileg szabályozta. A pótadót 50%-nál magasabbra emelni csak ministeri engedéllyel lehet és még akkor is adatnak ki rendeletek nap-nap mellett, amelyek még e leszorított 50%-os pótadónál is állami célokra való kiadásokat számoltatnak el. Ezek az intézkedések lényeges megszükitésével jártak az autonómiáknak és hogy a helyhatóságok részéről hangosabb rezonancia nem volt ellene, annak oka abban rejlik, hogy a magyar nép hazaszeretete ezekben a sorsdöntő időkben kész volt a saját jogairól is lemondani és feláldozni azt a legfőbb célt, az állami közjólét érdekében. T. Képviselőház! Kivételes időkben kivételes rendszabályok alkalmazása indokolt, mindazonáltal rá kivánok mutatni arra a körülményre. hogy e rendszabályoknak, mégpedig e különleges rendszabályoknak mértéken felüli alkalm azasa néha esetleg nagyobb kárral mint haszonnal járhat az ügyre nézve. Hiszen megtörtént a közelmúltban, hogy a kormánynak egy rendeletét, mely a székesfőváros autonóm jogában intézkedett, a közigazgatási bíróság hatálytalanította. Ez eddig rendben van, hiszen nézetem szerint épen az képezi a törvény alkotmánybiztositó erejét, hogy a közigazgatási bíróságnak törvényes hatásköre van felülbírálni az esetleges kormány80 Az országgyűlés képviselőházának 9. ülése 1927. évi február hó 11-én, pénteken.