Képviselőházi napló, 1927. I. kötet • 1927. január 28. - 1927. március 11.

Ülésnapok - 1927-20

348 • Az országgyűlés képviselőházának 2 sem jutna soha eszünkbe, hogy gyermekeink számára szociáldemokrata iskolákat követeljünk. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon. — Zaj.) Ha van valami, amit az iskolától követelünk, az az, hogy legyen osztálymentes, neveljen békére és szeretetre, * adj on hitet, nem valami pozitiv vallásban, hanem az emberi haladásban. (Ugy van! a szélsőbaloldalon. — Zaj.) E javaslatnál is indokoltnak találom felhozni és egyúttal figyelmeztetni és. kérni a kultuszminister urat, hogy vonja vissza azt a szégyenrendeletet, amely megengedi a középiskolai tanárságnak, hogy privátáit saját iskolájának diákjaira is kiterjessze. Sajnos, tudom, hogy a kevesebb etikai érzékkel felruházottak körében ez a szokás már a rendelet megjelenése előtt is életben volt, és átérzem azt is, hogy amig a jól dotált képviselők és ministeriális tisztviselők (Petrovácz Gyula: Szakszerevezeti titkárok !) valóságos bújócskát játszanak azi összeférhetlenségi paragrafusok között... Elnök: Kérem képviselőtársunkat, ne méltóztassék általánosságban ilyen vádakat hangoztatni! Kéthly Anna: ... addig egy kicsit nehéz a legrosszabbul dotált közhivatalnokoktól abszolút morált követelni, de nézetem szerint az államháztartás és a magántőke szanálása után legfőbb ideje most már, hogy elkezdjük a közélet erkölcsi szanálását is. (Helyeslés a baloldalon.) A kultuszminister ur, amint az egyrnásután a Ház elé kerülő kulturjavaslatok mutatják, igen nagy agilitással és hozzáértéssel fogott hozzá, hogy a maga pedagógiai koncepcióját megvalósitsa. Ennek a koncepciónak azonban egészen szűk osztálylátköre van és a mi osztályunk gyermekeit egészen kiszolgáltatja az iskolával kendőzött tudatlanságnak és a minden felekezettel szemben türelmetlen klerikalizmusnak. (Ellenmondások a baloldalon.) A mi koncepciónk ezzel szemben változatlanul a régi, s ezt a széttört oktatási egész minden részdarabjánál kénytelenek vagyunk itt' elmondani. Az uj kultúrpolitikának az volna a feladata, hogy felszámolja a régit és gyümölcsöztesse a világháború tapasztalatait. Ha azonban az uj kultúrpolitika ezt olyanformán cselekszi, hogy tudatosan, megfontoltan hátrafelé lép; ha az uj intézmények, az uj institúciók évtizedekre elvágják minden egészséges reform lehetőségét; ha a békés keretek elhalványitása, az osztályellentétek enyhitése helyett, ami egy józan és előrelátó kormányzati politikának egyedül helyes álláspontja lehet, az osztályellentétek kiélezését, a kasztkülönbségek hangsúlyozását emelik ki ezek a javaslatok, akkor jogossá és indokolttá teszik bizalmatlanságunkat és azt, hogy a javaslatot elfogadni nem tudjuk. (Taps a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Esztergályos János jegyző: Kócsán Károly! Kócsán Károly: T. Ház! Ez a hely számomra nagy és felelősségteljes kötelességet jelent. Amikor ebben a nagyobbszabásu nemzetépítő munkában részt óhajtok venni, méltóztassék megengedni, hogy az egész magyar nemzet lelkéből nagyon sokszor kiáradó, minden komoly munkát kezdő nemzeti imádságnak pár sorát elmondjam: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! (Kabók Lajos: És hisz egy erőszakos választásban ! — Simon András: Hallatlan! A nemzeti 0. ülése 1927 március 8-án, kedden. imádságot gúnyolja! — Zaj a jobboldalon!) Ez lehet számomra egy munkai megkezdése előtti imádság, amelyet ma Magyarországon minden társadalmi szövetség, egyesület és alakulat minden munka megkezdése előtt elmond, de lehet számomra, mint képviselő számára komoly Programm, komoly célkitűzés is, amelyhez minden munkámat fűzni tartozom. Ennek a nagy nemzetépítő munkának javaslata fekszik most előttünk. Ha azt tekintjük, hogy a nagyszabású társadalmi, gazdasági és kultúrpolitikai alkotásokra az impulzust mindig egy nagy történelmi esemény s az abból kiáradó nemzeti közszükséglet adja meg, ugy 1868-ban a nemzeti kulturszükséglet törvényét, az 1868. évi XXXVIII. tcikket is az előbbi idők érlelték meg. Az ideális lelkű gróf Széchenyi István, amikor végighordozta tekintetét a magyar népen, nemzeten és földön, igy kiáltott fel: Jaj, elvész az én népem, mert tudomány nélkül való! S ez a fiatal katona, aki kardforgatásban gyakorolta magát, a kardból acéltollat csinált és azzal irta meg azokat a súlyos gondolatokat, tetette ppirra azokat a nagyszabású eszméket, amelyekkel beleszántott az ősugarba, a magyar nemzet humuszos lelkébe. Itt a többek között kettőt talált: a nagy magyar földet, az anyaföldet, a göröngyöt, amely a nemzet gazdagságának örök bő forrása és rajta egy népet, amely hasonló a földhöz: mind a kettő tele van ritka, kiváló energiákkal. A földben kiaknázatlan erőket látott, a nemzet lelke feszült a tehetség energiáitól, de az utóbbi vagy parlagon, műveletlenül hevert, vagy pedig a korhoz nem kapcsolódó, ahhoz nem simuló fejlődésben volt kiművelve. Ha azt akarjuk, hogy a magyar föld, ez a gazdagon termő föld necsak burjánzó dudvákban adja ki életerejét, ha azt akarjuk, hogy az a nemzet gazdasági életét erositse, akkor annak előfeltétele az, hogy a termelés résztvevői, a szellemi- és anyagi termelők olyan módon legyenek képzettek, hogy a kultúra vívmányainak teljes birtokában legyenek. Széchenyi István prófétai lelke megmozditja először a tehetségek melegágyát és mondhatjuk, hogy ez a kor, az istenadta tehetségeknek virágos kertje, oly bőséges, oly gazdag volt termésében, hogy sem azelőtt, sem azután a nemzet ennyi kiváló értéket, ilyen rövid idő alatt nem tudott felmutani. Ez a jobb jövő utáni vágyakozás először az irodalomban nyilvánult meg, majd átfűtötte tömegerejével a nemzet lelkét s végső fokon a 48-as eseményekben robbant ki, amelyek, sajnos, a nemzetre szerencsétlenül végződtek. Mielőtt azonban a nemzeti ügy 1848-ig, a kard éléig vagy az ágyú csövéig jutott, nagyon jól tudjuk mindnyájan, hiszen ismert dolgok ezek — Széchenyi és Kossuth között egy szellemi párbaj folyt le, mely a jövő alapja körüli eszközökben mérte össze éles pengéjét. Mivel pedig a fegyver nem tudta megszerezni a nemzet számára azt, amit ahhoz fűzött, az 1848-tól 67-ig tartó elnyomatás ideje alatt bőségesen volt idejük gondolkozni Magyarország államférfiainak és kulturpolitikusainak arról, hogy az elnyomatás alól szabad levegőre jutott nemzetnek a nemzeti öncélúság gondolatát Széchenyi tanitása szerint, az ő szellemében kell kitűzni. Amint a nemzet kibékült királyával és keze kiszabadult a bilincsekből, amint az alkotmányos élet némi vonatkozásban szabaddá lett, már a következő évben, 1868-ban báró Eötvös József az 1868 : XXXVIII. tcikkben lerakta alapját a magyar kultúrpolitika jövő századának. Ezt a kis történelmi elmefuttatást azért