Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-595

240 A nemzetgyűlés 595. ülése 1926. évi november hó 8-án, hétfőn. niink oly módon, amint azt felolvasott javaslatomban előadtam«. Azt hiszem, hogy ha Deák Ferenc felirati javaslatából, amelyből Rakovszky István képviselő ur felolvasott, ezeket a részeket kiveszem, világos az én állításaim igazsága. Én nem állítottam mást, csak azt, hogy 1861-ben és 1865-ben is követelték, hogy Ferdinánd és Ferenc Károly lemondása a magyar országgyűléssel közöltessék és hogy ezek a lemondások Magyarországra nézve is megtörténjenek. Deák Ferenc felirati javaslatában a következő részt olvasom (Olvassa): »Fel kell szólalnunk azon velünk közlött okiratokra nézve is, mik Őfelségének, V. Ferdinándnak a trónról még 1848-ban történt lemondását tárgyazzák. Midőn Őfelsége V. Ferdinánd 1848. december 2-án a császári koronáról lemondott, nem adott ki külön okiratot aziránt, hogy a magyar koronáról is lemond; lemondásáról Magyarországot külön nem is értesítette. A lemondási okirat tehát, magyar közjogi szempontból, formájára nézve hiányos, mert Magyarország soha nem volt az osztrák császárságba beolvadt provincia; külön koronával, külön alkotmányos önállással birt s a magyar király csak a nemzet tudtával és hozzájárulásával mondhatott volna le a magyar trónról.« Majd tovább ezeket mondja (Olvassa): »Mi ezen okiratokat — t. i. a lemondási okiratokat — annak idején országgyülésileg fogjuk tárgyalni, sőt azokat törvénybe is kívánjuk iktatni, hogy legalább utólagosan pótoítassék az, aminek jogszerüleg előlegesen kellett volna megtörténni, és jogaink jövendő biztositására ünnepélyes óvásunknak s az ország utólagos hozzájárulásának magában a törvényben is nyoma legyen.« Most már kérdem azt, vájjon megtörtént-e ezeknek az okiratoknak bemutatásai Nem. Ezek az okiratok nem mutattattak be. Gróf Andrássy Gyula ministerelnök Írásbeli nyilatkozatot tett akkor, amikor a koronázási hitlevelet tárgyalták és kijelentette (Olvassa :) »A ministerium a történt lemondásokban lévő formahiányokat a maga részéről is elismeri.« Ha most előveszem a mi törvénytárunkat és megnézem 1867-es törvénynek azt a részét, amely a lemondásra vonatkozik, ott azt fogom olvasni, hogy a magyar országgyűlés konstatálja azt, hogy ez a lemondás megtörtént. Tényleg, per fietionem juris, mert azok a lemondási okiratok akkor sem feküdtek ott. Ezt az ellenzék akkor követelte, de nem történt meg és máig sem történt meg. Ezekután, azt hiszem, mindenki megállapíthatja, aki ezeket a kérdéseket áttanulmányozta, hogy a törvényhozás — amikor a pragmatica sanctió szempontjából helyre kellett állítani a trónöröklési rendet — két lemondást beiktatott a törvénytárba, egy jogképzelet segitségével, minthogy ezek a lemondások Magyarország trónjáról, a magyar királyi trónról tényleg nem történtek meg. Ugy gondolom tehát, hogy részemről falsum nem történt. Ugy gondolom, hogy amikor azt állítottam, hogy Deák Ferenc nem helyezkedett, amint ő maga is mondotta, célszerűségi szempontból nem akart ráhelyezkedni a rideg formalitási álláspontra és ezen a téren eltért a jogfolytonosságtól, mert ugy tartotta, hogy ez megfelelőbb annak az időnek alkotmányi kérdései szempontjából, ez helyes volt és ezt ő nekünk például mutatja, hogy egy ideiglenes és átmeneti helyzetben ~ amint felolvastam annak idején beszédemben Deák Ferenc megfelelő mondásait — milyen eljárást kell követni. Most áttérek Eassay Károly t. képviselőtársamnak szintén ebbe a körbe tartozó megállapításaira. Eassay Károly mélyen tisztelt képviselőtársam Túri Béla mélyen t. képviselőtársammal folytatott vitája során következőképen nyilatkozott (olvassa) : »Túri Béla t. képviselőtársam igen egyszerű és szellemes módon válaszolt az argumentációra. Annak igazolására, hogy a nemzetgyűlés csak a történeti intézmények fentartásával és a történelmileg kifejlett intézmények épségbentartásával nyúlhat az alkotmányreformhoz, hivatkozott az 1920. évi I. te. 2. §-ának két szavára, amelyet egész egyszerűen, ellentétben a szövegben foglalt jelentőségével, módhatározónak jelzett, holott az ott okhatározó. Túri Béla igen t. képviselőtársam hivatkozik a 2. §-ban foglalt annak a megjelölésnek, hogy a nemzetgyűlés »alkotmányunk értelmében« jogosult a legfőbb állami hatalom gyakorlására, olyan magyarázatot adni, mintha az alkotmány intézményeinek épségbentartásával lenne erre jogosult, tehát módhatározónak jelölte meg, holott az a törvény szövege, a törvény indokolása szerint okhatározó : jogosult az alkotmány értelmében, mert a magyar alkotmány tételei értelmében származtathatja magának, birtokolhatja ezt a jogot, hogy az alkotmányt rendezhesse, Ezzel a törvénymagyarázattal nem kell tovább foglalkoznom, mert a törvény szövegének helyes hangsúlyozása és a hozzákapcsolt indokolás kétségkívül igazolja ezt az álláspontomat.« Ez összefüggésben áll az ő jogfolytonossági megállapításaival, és ezért szükséges, hogy megnézzük mégegyszer a törvényt, bár ebben a tekintetben hivatkozhatom az előttem szólt igazságügyminister ur megállapításaira is, aki rámutatott arra, hogy az 1920. évi I. te. 2. §-ában ez az »alkotmányunk értelmében« nem pleonazmus. Hiszen ha ezt a szakaszt így olvasom: »A nemzetgyűlés a magyar állami szuverenitás törvényes képviseletének nyilvánítja magát, amely az államhatalom további gyakorlásának módját is jogtsultrendezni«, — akkor az a magyarázat áll, amelyet Eassay Károly t. képviselőtársam mondott, vagyis jogosult rendezni ugy, amint tetszik. Ha azonban ugy olvasom a szöveget, ahogy előbb tettem azzal, hogy »alkotmányunk értelmében«, akkor, ha egyáltalán van valami értelme ennek, — és fel kell tételeznem, hogy a törvényhozók akkor, amikor a nemzetgyűlés ilyen fontos törvénycikk megalkotásán fáradozott, értelem szerint tették oda ezeket a szavakat — kérdem: milyen alkotmány értelmében? Azt hiszem, azt igen t. képviselőtársam sem gondolja, hogy az 1920. évi I. te. önmagára hivatkozott volna mint alkotmányra ; hiszen nem kodifikálta az alkotmányt, nem is akarta kodifikálni. Ha tehát valamilyen alkotmányról van szó, ez csak a magyar alkotmány lehet, mert azt sem tételezhetem fel, hogy idegen alkotmányra hivatkozott volna. Akkor tehát ezt nekünk ugy kell vennünk, ahogyan a törvény mondja. Elismerem, hogy t. képviselőtársam, aki annak idején ennek a törvénynek előkészitésében közreműködött, az indokolásra igen helyesen hivatkozott, hogy mindezekben az ő okfejtéseit megtámogassa. Ezzel szemben azonban én, aki nem vettem részt az előkészitésben, — de ha résztvettem volna, akkor is azt mondanám, amit mondok — azt állítom, hogy egy törvényt ugy kell interpretálni, amint azt a törvény szövege mondja. Az indokolás adhat felvilágosítást, adhat magyarázatot, de a törvény ugy áll a biró előtt, mindnyájunk előtt, amint a szöveg meg van állapítva és a törvény szövege szerint kell nekünk ítéletünket megalkotni. Nem uj dolgot mondok azzal, hogy a törvénynek magának is élete van, hiszen azt az életbe kell átvinni és a törvényhozó akarata az életben érvényesül. Az értelmet tehát döntőleg