Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-595

'A nemzetgyűlés 595. ülése 1926 gróf fejtegetéseiben, amelyekben előadói beszédemmel foglalkozott, többek között a következőket is mondja (olvassa): »Ellenben akármilyen változás, melyet, mondjuk, a régi intézmények szellemében nem a törvény és alkotmány által arra rendelt közegek, hanem más közegek eszközölnek a létező törvényeken : jogfolytonosság megszakítása vagy legalább megsebzése.« Igen helyesen állapította meg Apponvi Albert gróf, amikor azt mondotta, hogy »nem a törvény és alkotmány által rendelt közegek«. De kérdem, hogy vájjon nem az alkotmány által rendelt közeg-e a szokásjog is % És itt kell mógegyszer visszatérnem előadói beszédemnek arra a részére, amely az országos szokásjogról szól. A mi közjogi tankönyveinkben, az 1848 előttiekben épen ugy, mint a maiakban, mindenki meg fogja találni, — amint az 1869 : IV. te. a birói hatalom rendezésénél elő is irta, — hogy két nagy jogforrás van: az egyik a törvény, a másik az országos szokásjog — approbata, inveterata laudabilis Regni eonsvetudo. Ez az utóbbi a nemzetnek magának jogalkotása, amely talán még hatalmasabban buzog és buzogotta múltban és fog a jövőben is; az országos szokásjog, amelynek hármas ereje van : törvénydöntő, törvénymagyarázó és törvénypótló. Nemcsak a magyar jogfejlődésben, de másutt is, a régi ókorban is, a rómaiaknál épugy, mint az ujabbkori többi népeknél mindenütt, megvan az országos szokásjog jogalkotó ereje. Foglalkoznak azzal, hogy ezt megmagyarázzák, elméleteket állitanak fel régi idők óta, hogy mi az a szokásjog. Azt hiszem, itt nekünk ezzel foglalkoznunk nem szükséges, mert tudjuk, hogy ez a nemzet közvetlen jogalkotása, amely forma nélküli és ez a mi alkotmányunk egyik fontos, sarkalatos tétele. Ha mi a szokásjog törvényrontó erejével foglalkozunk, azt fogjuk látni, hogy az mint vörös fonál, végigvonul az egész akotmány- és jogfejlődésünkön és folyton működő őserő. Ezt az őserőt én a magam felfogása szerint mindig ugy tanitottam, hogy ez a nemzetben működő gazdasági, politikai, szellemi és erkölcsi tényezők összeműködésének eredménye. A nemzet-, a népkarakter legjobban kifejezésre jut ebben, és régebben ennek volt kétségtelenül a nagyobb része a jogalkotásban, hiszen a törvényhozás ritkább volt, s csak a XV. századtól kezdve lett rendszeressé, általánossá. Az országos szokásjog törvényt dönt. Erről nemcsak a Tripartitum megfelelő szakaszaiból győződhetik meg mindenki, de meggyőződhetik véges-végig a mi alkotmányfejlődésünkön. Vagyis amikor jelentkezik az országos szokásjog egy törvénnyel szemben, akkor természetesen úgy tűnik fel, mint ha az alkotmányellenes lenne és mégsem az, mert magának az alkotmánynak szervezetében benne van, abba van ez a forrás beállítva. Hogy milyen erős a működése ! Mi beszéltünk itt a Törvénytárról, a Corpus Jurisról, arról a Törvénytárról, amely szerint a bíráknak ma is itélkezniök kell. Ez az Országos Törvénytár mi által nyerte a maga erejét? A Corpus Juris elausum, az országos szokásjog által lett azzá, a mi. Ennek van meg az egésznek az az ereje, hogv ezt mint dekrétum generálét el kell fogadni. Vannak törvények, amelyeket jogtörténészek, az én elődeim Kovacsics és mások fedeztek fel, de ezeket nem fogadhatja el a birósag törvényeknek. Ezek történelmi értékűek, mert csak az a törvény, ami benne van a Corpus Juris Hungarici-ban. Méltóztassanak most már azt a vitát is, amely az 1446-iki kormányzói és 1485. évi u. n- nádori cikkek felett folyt, ebből a szempontból nézni. Ezekre nézve nem az a fontos, hogy vájjon a NAPLÓ. XLVI. évi november hó 8-án, hétfőn. 239 szentesitési klauzula ott van-e tényleg. Az 1446-os kormányzói törvénynél ez a szentesitési klauzula nincs meg, nem is lehetett, mert sede vacante hozták. Ami az 1485-ös nádori cikkeket illeti, a felett vitatkoztak, vájjon törvények-e vagy sem ? Azt tartom, hogy ezek a viták meddők, hiszen benne van a Corpus Juris elausum testében és minthogy ott van, el kell fogadni törvénynek ; már pedig a szentesítésnek ott semmiféle nyoma sincsen. Erre a kérdésre az én igen t. Kaas Albert képviselőtársam is utalt, aki felvetette a formátlan szokásjog kérdését. Ha én mármost a közjog szempontjából, az alkotmányjog szempontjából nézem a dolgot, kérdem: Vájjon a királyság intézménye, a koronázás intézménye legnagyobb részében nem szokásjogi alapon fejlődőtt-e? Valóban ugy van, hogy csakis az ujabb és ujabb szükségletek következtében lettek egyes részei magának a koronázásnak, a hitlevél kérdésének és az eskü kérdésének törvényileg rendezve, egyébként pedig az egész koronázási intézmény szokásjogi alapon fejlődött; sőt maga a királyság intézménye is. amely szintén alá volt vetve a fejlődés törvényének. Más volt az Árpád-házi királyok, más a vegyesházbeli királyok korában és ismét más az ujabb, mondjuk: az 1526 utáni Habsburg-korszakban- A királyság intézménye is fejlődött, tehát azok a faktorok, azok az alkotmányos tényezők, amelyekről szó van, maguk is a fejlődés és a szokásjog utján nyerték el a maguk nagyszerű alkotmányjogi kiépítésüket. Maga az országgyűlés? Az országgyűlésekre vonatkozólag azt tudjuk csak, hogy az Árpád-házi királyok korában igazi, mint mondani szokták, szabályalkotó országgyűlések nem voltak. Azok az u. n. székesfehérvári törvénynapok más célt szolgáltak. A törvény decretum regis volt, a királynak a törvénye volt. Az országgyűlések, a szabályalkotó országgyűlések valóban rendszeresen a XIV., sőt inkább a XV. századtól, a vegyesházbeli királyok korától kezdve fejlődtek. Itt kell rátérnem arra a kérdésre is, — mert kapcsolatban áll ezzel — amely az egy-, vagy kétkamarás rendszerre vonatkozik. Mielőtt azonban továbbhaladnék, szükséges beszédemnek ennél a részénél tárgyalni Rakovszky István igen t. képviselőtársamnak rám. vonatkozó állitásait. Ö t. i. beszédében falsumnak minősítette a jogfolytonossággal kapcsolatban az 1861. és 1865-ös országgyűlések összehívására vonatkozó megállapításaimat. Ö azt mondja, — és felolvasta a szöveget is, Deák Ferenc felirati javaslatából — hogy az én állitásaim nem állhatnak meg, hiszen V. Ferdinánd és Ferenc Károly lemondását annak idején elfogadták. Ha ezt a szöveget magát, amelyet Rakovszky István igen t. képviselőtársam felolvasott, elolvasom, akkor ebben a vöketkezőket találom (olvassa) : »Ha érdekünkben volna helyzetünket uj$Jbb bonyodalmakkal neheziteni, azt e téren egy időre könnyen tehetnénk, mert magyar közjogi szempontból a lemondás formájában csakugyan hiányos.« Ezt olvasom abból a szövegből, amelyet ő Deák Ferenc felirati javaslatából vett(Tovább olvas:) »De vizsgáljuk elfogultság nélkül, mi célt, mi hasznot érünk el a honra nézve, ha e formahiány miatt előre határozottan lehetetlenné teszünk minden érintkezést a fennálló hatalommal«, és ismét később : »Ahelyett tehát, hogy a lemondás érvénytelensége és annak közjogi következései értelmében helyzetünket nehezítő, de pozitív célra nem vezető vitatkozásokba bocsátkoznánk, célszerűbb leend« — hangsúlyozom ezt — »a már megtörtént és többé meg nem másitható lemondás formahiányát következményeiben az ország jogaira nézve kártalanná ten38