Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-595

A nemzetgyűlés 595. ülése 1926. társam velem szemben akart mint fegyvert szegezni. Egyet megmondhatok : a képviselő ur szónoklatának ezzel az elmaradt részével kétségtelenül nagyobb szolgálatot tett a nemzetnek, mint bármelyik eddig elhangzott szónoklatával. (Derültség.) Méltóztassanak megengedni, hogy ezek után megmondjam, hogy miért fogadom el részletes tárgyalás alapjául az előttünk fekvő javaslatot. Elfogadom azért, mert bizom abban, hogy talán a részletes tárgyalás során mégis sikerül olyan javításokat eszközölni ezen a törvényjavaslaton, amely javítások az ország és a nemzet érdekében valók. De amikor azt mondottam, hogy van annyi ellenzésem a javaslattal szemben, mint amennyi helyeslésem, akkor azt kell mondanom : azt nem tudom pontosan, hogy vájjon valóban ez a legsürgősebb problémája-e ennek a szerencsétlen nemzetnek ; nem tudom és nem látom, hogy ha már ennek a nemzetgyűlésnek oly hosszú ideig kellett szünetet tartania és ha e hosszú szünet után sürgősnek minősíttetett egy törvényjavaslat, vájjon csakugyan és valóban ez a törvényjavaslat-e az, amelynél sürgősebbet a nemzetgyűlés napirendre nem tűzhetett ? Nem tudom, mivel lehet megokolni azt, hogy ez a törvényjavaslat került a legsürgősebben napirendre akkor, amikor annyi szociális probléma vár még megoldásra. Nem tudom, nem lett volna-e fontosabb kötelessége a nemzetgyűlésnek, — ha ez a nemzetgyűlés valóban halálra van itélve, amit csekélységem, mint a parlamentarizmus ellensége, helyesel is, — hogy hattyudalképen ezt a törvényjavaslatot kell-e elzengenie és megvalósitania ; nem lett volna-e helyesebb és a nemzet életébe sokkal inkább belevágó, hogy azokat a szociális kérdéseket intézte volna el ez a nemzetgyűlés, amely szociális kérdések megoldásra várnak és sürgősek 1 Nem tudom, az volt-e a nemzetgyűlés becsületbeli adóssága és kötelessége a nemzettel szemben, vagy pedig az, hogy egyfelől a hadikölesön-kötvények valorizációjáról méltányos, az államháztartás nehéz helyzetének megfelelő, mindenesetre olyan valorizációjáról goodoskodjék, amely becsületbeli kötelessége az államnak. Nem tudom, ahelyett, hogy a felsőháznak, a főrendiháznak márványtermei felé irányitottuk volna tekintetünket, nem arra lett volna-e inkább szükség, hogy a kesergő, küzködő, leromlott dolgozó és sokszor dolgozni akaró, de dolgozni nem tudó keresztény magyarság ezreire irányitottuk volna a figyelmet. Azt hiszem, sokkal inkább erkölcsi kötelességünk, becsületbeli kötelességünk lett volna ezeket a kérdéseket megoldani, épugy, mint azoknak a szerencsétlen szegény, minden kategóriabeli nyugdíjasoknak ügs ét, akik keservesen megfizették ennek a nemzetnek és állami rendnek a maguk vér- és izom valuta ját, mert egy életet áldoztak fel becsületes szolgálatban, egy életen át a maguk vérét fogyasztották, izmaikat koptatták és jogosan kopogtatnak e nemzetgyűlés kapuján, hogy ez a nemzetgyűlés teljesítse ezt a be sületbeli kötelességét. Nem demagógiából mondottam én ezt el, rövid pár kérdés formájában, hanem épen azért, mert a magyar történelemnek az a tragédiája, amely hivatalosan 1918. október 31-én kezdett megíratni, és ma sincs befejezve, Magyarország trianoni tragédiája nem utolsó sorban épen annak következménye, hogy az előttünk volt országgyűlések többsége, az előttünk volt országgyűlések felett uralkodott államférfiak nem tudták megérteni, hogy alapjában másod- és harmadrangú kérkés az, hogy egykamarás rendszer van-e vagy kétkamarás rendszer, alapjában másod-, harmadévi november hó 8-án, hétfőn. 233 és hatodrangú kérdés az, hogy 48-e vagy 67, mert ha egy ország törvényhozása elszakadt egy nemzet életétől, annak érdekeitol, akkor az a nemzet ugy jár, mint ahogy meddő közjogi viták után járt ez a szerencsétlen magyarság, mikor 48 és 67 addig marta egymást, mig a végén sem 48 nem lett, sem 67 nem lett, hanem lett 1918 és lett 1919. (Igaz ! Ugy van.) Ismervén a mai nemzetgyűlésnek, a kormányzati rendszernek erőösszetételét, nagyon jól tudom, hogy sem csekélységemnek, sem bárkinek felszólalása meg nem akadályozhatja azt, hogy ez a törvényjavaslat valóra váljék. Nagyon jól tudom, hogy még e torvényjavaslat alapján is, ha a részletek tárgyalásánál okos és helyes módositások fogadtatnak el, válhatik az a leendő felsőház a nemzet érdekeinek szolgájává. De legyen szabad megmondanom, hogy akár egykamarás rendszer, akár kétkam- rás rendszer: ha ez a nemzetgyűlés és a felsőház elszakad a nemzet nagy, kiáltó érdekeitől, a nemzer nagy és lángoló akaratától, akkor olyan mindegy, hogy e vita során kik iratkoztak fel és kik mit mondottak, kik melyik oldalról szavazták meg vagy ellenezték ezt a javaslatot : akkor az élet a maga hatalmas erejével ismét el fogja követni azt, hogy az élet tartalmától elvonatkozott és kiszikkadt, az élet tartalmától kiszivattyúzott egy- vagy kétkamarás rerdszert el fogja söpörni. Kötelességemnek tartom, hogy e súlyos kijelentést épen csekélységem tegye meg, aki, mint mondottam, az ellenforradalom és a nyugatmagyárországi felkelők nevében állok itt és bírálok meg minden törvényjavaslatot. A ministerelnök ur beszédében, amelyet a felsőházi javaslattal kapcsolatosan mondott, azt hallottam, hogy Magyarország a hangulatok országa, helyesebben idézve : Magyarország nagyon sokszor a hangulatok országa. Kétségtelen és szomorú tény ez, amelyet a ministerelnök ur helyesen állapitott meg. De ha a ministerelnök ur ugy értette volna, azt hitte volna, hogy az ami itt 1919 augusztusában annyi csalódás után még fellángolt a nemzetben, szintén csak hangulat volt, ha talán az a sok minden tévedés és hiba, ami a kormányzat részéről épen a dolgozó, küzködő, síró és reménykedő magyarság rovására történt, csak azért volt, mert a régi, az elmúlt évtizedekben gyökerező államférfiak azt hitték, hogy amit keresztény nemzeti gondolatnak hivnak, az is csak valami futó hangulat, valami múló jelenség, akkor legyen szabad azt mondanom : ez számunkra örvendetes tévedés, és ne adja Isten, hogy a kormányzati rendszerre nézve végzetes tévedés legyen. Épen azért, mert a keresztény nemzeti gondolat annyi árulás, annyi hűtlenség, annyi megalkuvás után még 1926-banï is ele\en ható erőnek bizonyult, épen azért, mert minden árulás elvtelenség és megalkuvás ellenére fel tudta röpíteni Budapest városházának ormára a keresztény nemzeti gondolat lobogóját, mert a síró, küzdő, nyomorúságban senyvedő trianoni magyarságnak lelkében minden nyomor ellenére is megvan, elvárja ez a keresztény nemzeti gondolkozású nemzet azt, hogy végre azok az államférfiak, akik talán jóhiszeműen tévedtek, amikor a keresztény nemzeti gondolatot csak ilyen futó hangulatnak tekintették, épen e jóhiszeműségük bizonyitására most végre már mea culpát fognak mondani és akármilyen lesz a leendő felsőház, mindkettőnek működés ,J az ezeréves keresztény magyar fajtának érdekeit fogja szolgálni. Visszatérek befejezésül ahhoz a gondolathoz, amellyel felszólalásomat kezdtem. Minden törvényjavaslat, amely itt elénk kerül, akár ez, amely előttünk fekszik, akár más, csak annyiban 37*