Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-595

232 A nemzetgyűlés 595. ülése 1926. Elnök : A képviselő urat rendreutasítom, mert vitába bocsátkozik az elnökkel. Én nem azt mondtam, hogy befejezte bevezetését, hanem, hogy már módja volt befejezni beszédének bevezető részét. Lendvai István : Afelé az oldal felé, amelyről itt nyilatkoztam, azt kivánom még mondani: ellenforradalom voltaképen nem volt itt Magyarországon. Van önvédelmi készenlét ebben az országban, — erre büszkén hivatkozom, — de ha van, ez ne fájjon annak az oldalnak, amely egyszer itt, ebben a márványteremben, hirdette az egykamarás rendszer alapján azt, hogy egy ezeréves alkotmányt temet el : hirdette ebben a teremben, amely terem alatt azután, a parlament pincéjében, az itt elhangzott vörös közjogi és egyéb fejtegetéseket az ellenforradalmi vértanuk halálhörgése kisérte a vörös szólásszabadságnak és általában a vörös szabadságjogoknak nevében. Rendkivül sajnálom, hogy amikor itt vita volt arról, vájjon az a felsőház, amely a javaslat megvalósulása után össze fog ülni, valóban a nemzetnek minden arravaló kategóriáját fogja-e tartalmazni, azt kellett hallanom, hogy a munkásság képviselete azért lehetetlen, mert hiszen a szociáldemokrata szakszervezetek nem tekinthetők a munkásság képviseletének, nem tekinthetők tisztán csak a munkásság helyes és jogos gazdasági és bérharcai képviseletének, hanem — mint ahogy magam is helyeslem — igenis politikai és világnézleti frontjának. Amikor arról az oldalról hallottam ezt, helyesebben azt, hogy a szociáldemokrata pártot és a szakszervezeteket támadták, akkor az a gondolat támadt bennem, hogy nem az az oldal és nem a szociáldemokrata szakszervezetek az okai annak, hogy a munkásságnak komoly szervezete, komoly szerve ma nines. A t. kormánynak s a mögötte ülő többségi pártnak hibája, hogy ez igy van. Mert én tudom nagyon jól, — harcaim jogán jogom van beszélni róla — hogy a szociáldemokrata szakszervezetek nem egyszerűen gazdasági szervezetek. Nagyon jól tudom, t. Nemzetgyűlés, hogy a szociáldemokrácia a legnagyobb és a legjogosulatlanabb terrort fejti ki, amikor a munkásságot a maga szakszervezeteiben tömöritvén, a munkásságra világnézetet és politikai véleményt oktrojál. De ha ez hiba, ha ez a munkásság akaratának, a munkásság érdekének meghamisítása, ha helytelen és tűrhetetlen az, hogy amikor egy munkás beszakszerveződik a szakszervezetbe, akkor kénytelen megtagadni a maga Istenét és hazáját; akkor kénytelen vagyok azt mondani, t. Nemzetgyűlés: ugyanolyan hiba, sőt nagyobb hiba a kormányzat részéről, ha nem gondoskodik arról, hogy a munkásság ne legyen kénytelen a szabadságjogokat hangoztatni és a legnagyobb lelkiismereti és üzikai terrort gyakorló szakszervezetek igájába hajtani nyakát. Nem első izben szólalok fel abban az irányban, méltóztassék ennek a magát keresztény-nemzetinek nevező kormányzatnak gondoskodni arról, hogy annak^ az egyszerű, szegény, a kenyér rabigájának alávetett munkásnak munkaszabadsága biztosittassék. Nagyon tisztában vagyok vele, t. Nemzetgyűlés, — annak ellenére, hogy a keresztény-nemzetinek nevezett irányzat nem minden tekintetben tett eleget a maga szociális feladatának, — hogy a szakszervezett munkásságnak is hatalmas többsége unja már a vörös szakszervezetek világnézeti és politikai igáját és ha abból nem tud kiszabadulni, akkor ez nem a szakszervezeteknek, nem is a vörös szegfüs képviselőknek hibája és bűne, hanem — kénytelen vagyok megmondani — annak a kormányzati rendszernek, amely a munka szabadságát még ma sem iktatta törvénybe. Ennek következtében beterjeszévi november hó 8-án, hétfőn. tem a következő határozati javaslatomat (olvassa) : »Utasítsa a nemzetgyűlés a magyar királyi kormányt, hogy sürgősen terjesszen a nemzetgyűlés elé olyan törvényjavaslatot, amely a munka szabadságát biztosítja.« Az imént elhangzott egy felszólalás, amely szóvá tette azt, hogy az intelligencia dolgában nincs döntés ebben a javaslatban. Éppen az előttem szólott képviselőtársam volt a legeklatánsabb bizonyítéka annak, hogy az intelligenciát, mint ilyet, nem lehet sem korhatárhoz, sem ruházathoz, sem társadalmi ranghoz és osztályhoz kötni.Tisztában vagyok azzal is, hogy minden törvény kénytelen általánosítani, amikor tehát tisztán elvi szempontokból szólok hozzá ezekhez a kérdésekhez, tisztában vagyok azzal is, hogy lehet valaki főherceg létére 24 éves korában is sokkal intelligensebb, mint egy valaki, aki nem főhercegi osztályból származik és esetleg jóval túlhaladta azt a 24 éves korhatárt és esetleg a magyar törvényhozásnak tagja. (Derültség.) Viszont tisztában vagyok azzal is, hogy valaki lehet igazán polgári származású, - ahogy, sajnos, szokás nálunk mondani, mert roppant nehéz lenne desztingválni, hogy hol kezdődik a polgár és hol a munkás — és lehet még olyan fiatal és még olyan öreg és lehet valóban intelligens ember és viszont felsőbb, történelmi osztályból származó valaki fiatal vagy öreg kora ellenére is Jehet az intelligenciának igen csekély és igen fogyatékos fokán. Épen erről az oldalról, az általam csendesen aposztrofáit képviselő ur részéről kellett hallanom állandóan azt a kitételt — amit én nem értek, — hogy polgárvér. Polgárvér, igy hangzott ez állandóan és többször az előttem szólott képviselő ur ajkáról. Én ezennel bejelentem, hogy ennek a kifejezésnek épen arról az oldalról pontosan és kifejezetten, Méhely Lajos igen t. egyetemi tanár barátom nevében is rendkivül örülök, mert az a t. képviselő ur nem tudván talán, hogy niit fejez ki, akaratlanul is elismerte, hogy vér és vér között különbséget lehet tenni. Csekélységem, aki nem liberális, demokrata és radikális, nagyon jól tudja azt, hogy maga az a szó, hogy polgár, a világ mai társadalmi helyzetében tulajdonképen idejét multa. A szónak abban az értelmében, hogy valaki becsületes, komoly és dolgozó polgára egy nemzetnek, mondom, ebben az értelemben az én felfogásom szerint minden kékzubbonyos becsületes munkás is polgára ennek a nemzetnek. (Igaz ! Ugy van ! jobbfelől és a középen.) A szónak abban a komoly értelmében, hogy valaki becsületes munkával keresi meg kenyerét, hogy a maga vagyonát becsületes munkával keresi meg, a szónak ebben az értelmében mindenki, akár az agyát koptatja, akár az izmait: kétségtelenül polgár. (Ugy van!) De ugyanez a képviselőtársam beszéde során hivatkozott a mágnásokra s a mágnásokról beszélvén, Széchenyi István grófra. És amikor én — örülvén annak, hogy végre egy liberális, demokrata képviselő is elismeri valakinek, egy mágnásnak nagy érdemeit, talán nem egészen utolsó sorban azért, mert az a mágnás már régen behunyta a szemét — közbeszóltam és azt mondottam: épen azért volt a legnagyobb magyar, mert antiszemita volt, akkor t. képviselőtársam azzal felelt nekem, hogy majd ő ráfog térni Széchenyi István gróf antiszemitizmusára és azzal fenyegetett meg, hogy felszólalása és fejtegetései után meg fogjuk egymást érteni. (Derültség.) Beszédének ezzel a részével képviselőtársam adós maradt, mert fejtegetései során nem tért ki rá és egy szót sem ejtett arról, hogy vájjon hát miféle antiszemitizmusa volt Széchenyi István grófnak, amelyet ő, az előttem szólott t. képviselő-