Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-595

230 A nemzetgyűlés 595. ülése 1926, alatt; ott két nyuigatmagyariorszégi felkelőnek csontjai hamvadoznak. Amikor én ott énnek a két nyugatmagyarországi felkelőnek sirhalmánál állottam az elmúlt héten, elgondolkoztam. A leghőbb gondolat, amely agyamba ötlött, az volt, hogy ez a ikét halott azok közül való, akik annak idején, amikor arról volt szó, hogy az az Ausztria, amelytől ez a szerencsétlen magyarság annyit szenvedett, még egyszer, — remélem, utolszor — még a világuáborus magyar véráldozat után is azzal akarta (kimutatni a maga hírhedt háláját, hogy az amúgy is megcsonkított Magyarországot még meg akarta csonkítani (Egy hány jobbfelől: Meg is csonkította!) akkor nem kérdeztek sem jogrendet, sem jogafolytonosságot, nem kérdeztek semmiféle hivatalos támogatást, nem mentek el megszavaztatni ezt a csonka és szerencsétlen magyarságot, hogy vájjon nemzeti akaratnak tekinthető-e az, amire ők vállalkoznak, hanem elmentek a maguk rongyos voltában, elmentek Héjjas Iván, Prónay Pál és Osten burg vezérlete alatt és életűiket áldozták azért, hogy Nyugatmagyarországot tőlünk az osztrák el ne rabolhassa. Nem rajtuk múlt, hoigy a diplomácia zöld asztalánál aztán kockát vetettek és hogy a diplomácia zöld asztalánál az ő vérük áldozatából is eljátszottak valamit. Nem rajtuk múlt az, hogy amikor ő!k megmentették Nyugatmagyarországnaki minden városát és faluját, akkor végső eredményben e szerencsétlen, csonka Magyarország számára még sem maradhatott meg Nyugatmagyarországuak minden városa és faluja. De a szándékuk nagy és nemes volt, áldozatuk minden kegyeletre, hálára és hódolatra méltó, és akkor, amikor ők erre a harcra elmentek, többet mentettek meg e nemzet számára, mint amennyit akláMhifliy város vagy falu jelenthetne: megmentették egy nemzetnek legnagyobb kincsét, a becsületét. Nem véletlen, t- Nemzetgyűlés, hogy én épen arról a virágos

1 sirhalomrol tépem ezeket a bevezető gondolataimat és szavaimat, mert alkalmazni kívánom az ottan támadt gondolataimat arra a sajátságos és furcsa látványra, amelyet itt ebben a márványteremben kellett látnom heteken keresztül, hogy itt folytonosan szó volt és szó esett jobbról és balról és középről jogfolytonosságról, jogrendről, nemzeti akaratról, népszuverenitásról. Ezek, t. Nemzetgyűlés, nem akartak tudni és látni egyebet, csak a nemzet érdekét. És én azt akarom elsősorban hangsúlyozni, — amikor itt látom azt a sok vitát, hallom azt a sok szót, hogy tulajdonképen joga van-e ennek a nemzetgyűlésnek egyáltalában beleavatkozni abba a kérdésbe és határozni arról a kérdésről, hogy itt a kétkamarás rendszert újra megvalósítsák s amikor arról van szó folyton, hogy a jogfolytonosság hol szakittatik meg, hol nem s mivel — hogy nem is egy nemzet akarata a fontos a szónak ebben az értelmében, mert egy nemzet akaratát legtöbbször rendkívül nehéz eurálni. Hiszen hallottuk és láttuk az előző felszólalások során, hogy mindenki a maga kis akaratát, a maga kis érdekét úigy állította be. mint a nemzet akaratát, a nemzet érdekét. Ha pedig egy nemzet vezetésére magukat hivatottaknak tartó férfiak ugy érzik, hogy a nemzet érdekét helyesen fosdák fel, akkor ne méltóztassék nekik semmiféle közjogi és egyéb formákkal törődni, hanem akkor méltóztassék megvalósitani a nemzetnek azt az érdekét, amelyet a legjobb lelkiismeretük és tudásuk szerint a nemzet valóságos érdekének ismernek el és amely évi november hó 8-án, hétfőn. érdeket felismervén és megvalósítván, később talán a sírjuk felett egy hálás utókor fogja megállapítani azt, hogy valóban a nemzet érdekében cselekedtek. Én tehíát, t. Nemzetgyűlés, semmiféle ilyen közjogi alkudozásba, közjogi fogalmazásba nem kívánok beavatkozni. Én szeretném, hogyha végre itt, — ameddig még parlamentarizmus van és parlamentarizmus szükségét látja itt egy nemzet vezetősége — mondom, szeretném, hogyha itt — és ezt tisztán csak elvileg mondom — végre egy olyan kormányrendszert látnék, amely nem törődnék azzal, hogy jobbról, balról és középről mit «zólanak ahhoz, amit ő a nemzet érdekében valónak lát, hanem azt, amit annak lát. megvalósítaná. T. Nemzetgyűlés! Talán sokan azt fogják kérdezni, hogy mit jelent az, hogy csekélységem az általános vita során a felsőházi javaslat mellett és nem ellene iratkozott fel. Csekélységem, aki az ellenforradalmi gondolat szemszögéből néz mindent, ami 1919 forró és feledhetetlen augusztusa után történt, csekélységem ez egyszer, azt mondhatnám, szeretne valamiféle, ha nem is arany, de legalább is kréta-középutat látni. Vagyok annyira ellene az elénk terjesztett javaslatnak, mint amennyire mellette vagyok és nem tehetek róla, hogy ott a jegyzői tábláin nincs egy harmaduk rubrika is, amely azok számára lenne biztosítva, akiknek van megjegyzésük egy elénk terjesztett törvényjavaslat mellett is és ellene is és talán egy harmadik gondolatot kivánnának itt képviselni és megvalósitani. De ha arról van szó, hogy térjen vissza végre a magyar alkotmányos élet arra a régi kéttáblás vagy ha tetszik kétkamarás rendszerre, csekélységemnek ez ellen semmi elvi kifogása, semmi ellenvetése nincsen. Minden azon múlik, hogy valamiféle törvényjavaslat miképen törvénnyé és mint törvény miképen válik be az életben. Ennek következtében én nem kivánok hozzászólni azokhoz a kérdésekhez, amelyeket itt a kétkamarás rendszer körül felvetettek, és csak szeretnék egy kis világosságot vetni a fogalmaknak annak az, anarchiájára,amely eddig azáltalános vita sorain teljes viruleneiájában itt megmutatkozott. Arról hallottam sűrűn és sokat beszélni, hogy demokratikus megoldás kell, hogy a demokrácia lehet egyesegyedül az, amely ezt a csonka és szerencsétlen nemzetet a felszabadulás és a feltámadás útjára vezeti. És akkor azt kellett látnom, hogy a demokrácia, a helyes demokrácia gondolatát és elvét legkevésbé azok képviselték és tették szóvá, akik rendesen és állandóan ajkukon hordozzák a demokrácia szavát, akik valósággal politikailag és egyébként is abból élnek, hogy ők a demokráciát hirdetik. Hát legyen szabad nekem, aki nem hirdetem a demokráciát, megállapítanom azt, hogy csekélységem valóban demokratikus ember, s ennek következtében én nem ismerek születési kiváltságokat, s hogy a Háznak épen arról az oldaláról, ahol állandóan és folyton a születési kiváltságok ellen hadakoznak, azt kellett látnom, hogy mind e hadakozás mögött olyan gondolatok, olyan törekvések húzódnak meg, amelyek valóban a születési kiváltságokat szolgálják. Nem kivánok részletesen kitérni azokra az elhangzott felszólalásokra, amelyek arról szóltak hagy: főhercegek vagy nem főhercegek!, grófok és bárók vagy nem grófok és bárók, de egy valamit nélkülöztem. Én nem hallottam a demokrácia hivatásos és felesküdt lovagjai részéről egyetlen felszólalást sem, amely a fő-