Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-595

A nemzetgyűlés 595. ülése 1926. ezeket beküldenék, sőt talán épen nem kiilde- j nék be. Nem tudom, miféle kilátásai vannak ennek, miért kell ezt megcsinálni, miért kell j ezt a szegény nemzetet ezért a komédiáért megint 100 milliárdos kiadásba verni. Talán a választási kasszáról való gondoskodás céljából! Nem tudom megmagyarázni ugyanis másként a négy Habsburg esetét sem, mert enn^k egészen külön okának kell lennie. Ha az elnök ur kegyes volna szünetet adni, beszédemnek ezt a részét a szünet után mondanám el. Elnök: Az ülést húsz percre felfüggesztem. (Szünet után.) (Az elnöki széket Zsitvay Tibor foglalja el.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. A szó folytatólag Rupert Rezső képviselő urat illeti. Rupert Rezső: T. Nemzetgyűlés! Az imént arról beszéltem, hogy a Habsburgok főrendiházi tagságát sem tudnám másként megmagyarázni, mint azzal, hogy itt is valami választási kasszaórdekről van szó, mert hiszen egyébként a józan ész, a magyar érzés az, hogy mi nem akarjuk október hatodikának jogfolytonosságát folytatni, mi nem akarjuk, hogy a magyar népet a bitófák kultuszának jogfolytonosságára tanitsák meg, nem tudjuk tehát elképzelni, hogy miféle érdemek, miféle alap lehet arra, hogy a Habsburgokat születésüknél fogva főrendeknek tegyük meg. Ne értsen senki félre. Én itt a Habsburgoknál és a főuraknál is csak a kollektiv jogcím ellen tiltakozom, az ellen, hogy az illetők annálfogva, hogy mely családból származnak, közjogi privilégiumokat élvezzenek. mert egyébként tudok és akarok is disztingválni. Alázatos hódolattal, tisztelettel hajlok meg minden arisztokrata előtt és minden Habsburg előtt is aki ezt egyéni érdemeinél fogva megérdemli. Vannak ilyenek elegen. H Habsburgokat nézem is, akármennyire ellenszenvesnek tanitsa a történelem a kalapos királyt» II. Józsefet, csak tisztelettel tudok emlékére visszagondolni, mert ez a kalapos király volt az, aki Mohácsot részben leépítette, megengedte a földhöz kötött jobbágyságnak — már az édesanyja kezdte — legalább bad költözködést. Tisztelettel tudok emlékezni a Habsburg-ház olyan tagjára is, amilyen József nádor volt. mert akármennyire is ebből a családból származott, nem lehet azt az érdemét elfelejteni, hogy az 1825-ös országgyűlést ő hivatta össze, az ő közbenjárására sikerült annak összehivatása. Nem lehet neki azt sem elfelejteni, hogy Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós és Lovassy részére ő eszközölte ki az amnesztiát, amikor a független magyar bíróság, az akkori királyi Curia ezeket igen súlyos börtönre itélte .el és már hosszú fogságot szenvedtek. Ej. akarom ismerni a ma élő József főherceg erdemeit is. Ha ezen személyes érdemek alapján azt méltóztatik mondani egészen nyíltan, hogy nem azért, mert Habsburgok, hanem mert derék és kiváló emberek, ezeket megilleti a főrendiházi tagság, nem teszek ellene kifogást. Ha az olyan arisztokratákra méltóztatnak kimondani, .mint gróf Apponyi Albert vagy gróf Andrássy Gyula is, hogy .ezeket, szellemi nagyságuknál, az ország szolgálata, körül szerzett érdemeiknél fogva,' főrendekké nyilváratják, ezt is meg tudom érteni. évi november hó 8-án, hétfőn. 227 Visszatérve József főhercegre, meg tudnám érteni és hozzájárulnék az ő tagságához azért is, mert tudom róla, hogy — megszégyenítően arra a túlsó oldalra — sokkal demokratikusabb erzésü. Nekem is volt szerencsém József főherceggel .beszélni és ne haragudjon reám, ha ebből a beszélgetésből valamit elmondok. Mentsen fel az, hogy dicsőségére válik. Beszélgettünk és ő azt mondotta — talán egy éve, talán több is már ennek, — nincs más mentség, mint a demokrácia. Önöknek, a Kossuth-pártnak igaza van. Mindig is rokonszenvvel kisértem a Kcssuth-párt küzdelmeit. Nem értettem meg a dinasztiának ellenszenvét, amelyet ezzel a párttal szemben tanúsított. Ha nem tette volna, valószínűleg a világháborúban is sokkal nagyobb erőfeszítéssel tudott volna résztvenni és vett is volna részt ez a nemzet. De egyébként is az a felfogásom, hogy a mi felsőbb osztályaink elkorhadtak, nincsenek többé arra hivatva, hogy a nemzet kormányzata, a nemzeti közélet irányítása körül elhatározó befolyást gyakoroljanak. Ha itt Magyarországon becsülettel és tisztességgel a jövendő felé vetjük tekintetünket, egyetlen egy tényező jöhet számításba: a nagy, sok milliókat összefoglaló polgárság. Ennek akaratára kell támaszkodni, máskép ezt az országot megmenteni nem lehet, máskép ez az ország csak vegetálhat még egy ideig, a vége azonban ennek csak bukás, katasztrófa lehet, talán megsemmisülés. Ne méltóztassanak tehát ugy tekinteni az én felszólalásomat, a mi álláspontunkat, hogy mi annálfogva, mert valaki főúr, mert valaki egy királyi vagy hercegi családból származik, arra kimondjuk az anatémát. Nem. Egyéni érdemeik előtt minden körülmények között tisztelettel meghajlunk és a legmelegebb hálával adózunk mindenkivel szemben, aki ebből a társadalmi osztályból származott, de csak akkor, ha hasznos volt erre a nemzetre. Bármilyen súlyos véleményünfe van az erdélyi arisztokráciáról — különösen a mairól, amely letépi magáról még azokat az érdemeket is, amelyekre azért hivatkoznak, mert Erdély volt magyar területen talán legrégebben a vallási türelmességiiek, a felekezeti békességnek a földje — mondom, bár az erdélyi arisztokratáknak köszönhetjük, — az inaugurálta azt a szörnyű, borzalmas, lealázó, megszégyenitő szolgaság'ot, amely alatt most ez az ország nyög — annál nagyobb, annál alázatosabb hódolattal viseltetünk az erdélyi arisztokráciának ama tagjaival szemben, akik elütnek ettől a fajtától, mint amilyen fajta most ezt az országot végzetként lábai alá tiporja. Ott van Wesselényi Miklós báró. Ki tagadhatná meg tőle a tiszteletteljes hódolatnak, a szerető emlékezésnek érzéseit? Kimagaslott kora fölé annyira, hogy még ebben a korban sem tud utána emelkedni senki sem,. Wesselényi Miklós rámutatott épen az erdélyi arisztokráciának arra a bűnére, hogy: elrománositjátoik Erdélyt, elveszítitek benne a magyarságot és mert a magyarnak nem, akarjátok megadni ami az övé, jöhet egy óra,, hogy ezért mindeneteket elveszítitek és cserébe ennek az országnak még az sem marad meg, hogy Magyarcrszágnaik része maradjon. Aki a 30-as, 40-es esztendőkben így beszélt, azt nagyon természetesen nem vehetjük Bethlen Istvánokkal egy kalap alá. Nem vehetjük velük egy kalap alá azt a Széchenyi Istvánt sem, aki ennek az országnak ••— nem azért, mert gróf volt, hanem a szelleménél, leikénél fogva — az egyik legnagyobb