Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-595

 nemzetgyűlés 595. ülése 1926. törökkel, az osztrák császárral, egyszer ezt a hitet, máskor azt a hitet vallván, egyszer ezt az esküt, máskor azt az esküt téve. Épen ellenkezőleg volt tehát, a tények, a történelem leszűrt eredményei épen az erdélyi arisztokrácia ellen szólanak. Nézzük meg Erdélyt: elveszett minden! Mert Erdély főurai századokon keresztül még azt a kötelességüket sem telj esitették, hogy megmagyarositsák, rászoktassák, rászéditsék, rácsalogassák a magyar nyelvre az ott élő népet, hanem megengedték, hogy az az Erdély, amely magyar volt valamikor, elrománosodjék, megengedték, hogy ott a szászság is fentarthassa a maga szeparáltságát. Mindez az ő érdekük volt, mert a magyar igényesebb volt mint munkás, igényesebb volt mint nemes, igényesebb volt minden tekintetben, azt tehát pusztulni kellett hagyni, hogy a kevésbé igényes román és szász az ő idejükben őket jobban kiszolgálhassa. Tessék megnézni Magyarországot, a Dunántúlt is. A Dunántúl volt a germán klutura hónaalja. Egy irtózatos nagy gazdasági és militáris magnetizmus vonult Nagy-Magyarorn keresztül; csábító volt ez a vonzás, mert egy magasabbrendü cél felé, egy magasabb szférába hivott és ez a Dunántúl mégis meg tudta menteni a maga magyarságát. Pedig be volt telepitve németekkel és ha maradtak is a Dunántúl németek, azok mind magyarokká lettek a lelkükben, hátsó gondolat nélküli magyarokká, hiszen láttuk, hogy Sopronból és a többi hasonló vidékekről magyar képviselőket küldtek ide. Láttuk ujabban Sopron példájából, hogy bár módja lett volna innen elszakedni és a németekhez csatlakozni, hűséges maradt, nem ugy, mint a szászok. Tehát ki voltunk téve egy meghóditásra alkalmas, magas kultúra befolyásának, mig az erdélyiek ott magukra voltak hagyva, a nyelvüket sem bántotta senki, a vallásüldözések alól is hamarább szabadultak meg. Akkor pedig idejönnek és velünk szemben azt vitatják, hogy ők milyen magyarok voltak. A saját hazájukat nem tudták magyarnak megtartani, pedig rengeteg vagyonuk, hatalmuk, kincsük, mindenük volt, megvolt a sok mézzük, amelyre azt a sok idegent, mint a legyet lehetett volna csábitani, hogy tapadjon az ajkukra, a nyelvükre a magyar nyelv édessége. Úgyhogy amikor jött a trianoni számadás, elvitték tőlünk Erdélyt, mint idegen területet. Ezzel az erdélyi arisztokráciával szemben tehát a magyar arisztokráciának: a dunántúli arisztokráciának vagy nem tudom én, más duna—tiszaközi arisztokráciának mégis csak megvan az érdeme, hogy meg maradhatott miatta magyarnak ez a terület, amely magyar volt, legfeljebb a peremén maradhattak meg idegenek a beszürődésnél a beszivódásnál. az érintkezésnél fogva, de hiszen szivükben azok is magyarokká váltak. Itt van szemünk előtt annak példája, miként kell nekünik a külön erdélyi arisztokratikus értékeket mérlegelnünk. Ez a Bánffy Miklós esete. Magyar külügyminister volt, aki, mint ahogyan egyszer egy interpelláiciómban elmondottam, Ikülön esküt tett a magyar alkotmányra, a Magyarország iránt való hűségre. Nemcsak a születése, nemcsak az, hogy ide jött, kötelezte őt arra, hogy itt megmaradjon most már jóban-rosszban, hogy ez a hely az ő számára csakugyan olyan legyen hogy: »a nagy világon e kivül nincsen számodra hely«, hanem kötelezte őt ministeri esküje, kötelezte az, hogy magyar államtitkokat tudott meg (Nagy évi november hó 8-án, hétfőn. 225 Vince: Ugy van!), ikülporitilkjai koncepciókat tudott, mint ahogyan azt tegnap Propper Sándor t. képviselőtársam is emiitette. De kötelezte egy moralitás is a magyar néppel szemben, kötelezte egy passzivitás is a magyar néppel szemben, az, hogy egy szörnyű példa képe ne táruljon a magyar nép elé. S ezek után, — amikor ide jött, egy pár évig itt volt, a magyar állam magas funkcionáriusa volt. — egy napon elmegy Erdélybe, leteszi a román királynak a hűségesküt. Nem a román királyt és Romániát akarom megbántani azzal, hogy ezt kifogásolom, csak az erdélyi arisztokrácia hazafiságát illetőleg hivatkozom erre a példára. A külföldi sajtó megbotránkozott azon* hogy Magyarországot olyan emberek igazgatják, hogy Magyarországnak olyan emberek lehetnek hatalmi tényezői, úgyszólván szuverén urai, akikről azt sem tudja az ember, hogy holnap nem lesz-e belőlük idegen állampolgár. Felveti az egyik francia lap, ugy gondolom: a Journal, az Olivier esetét, hogy amikor ElzászLotharingia Németország kezére jutott, hiába voltak ott Oliviernek, a francia ministerelnöknek birtokai, ő megmaradt odahaza a megmaradt területen franciának, elvesztett inkább mindent, mindene ott maradt. Azt kérdezi az emiitett lap, mit szólott volna ahhoz a magyar nemzet, ha Olivier is ugy tett volna, mint ahogy Bánffy Miklós tett?! De nálunk ezért kitüntetés, megbecsülés jár: amikor kijelenti az illető erdélyi arisztokrata, hogy ő pedig le fogja tenni a román király kezébe a hűségesküt, és az összes magyar titkokkal odamegy, odamegy azzal a kötelezettséggel, hogy uj államának kiszolgáltatja azokat, mert hiszen hűnek kell lennie uj államához, akkor a magyar ministerelnök dinerekre hivja, hivatalosan dinereken fogadja és végül előtte való napon annak, amikor! a román király kezébe a hűségesküt leteszi, kitüntetik, a legmagasabb magyar kitüntetéssel, az I. osztályú magyar érdemkereszttel. Hát, mi ez, mi készül itt? Mert én most már nem törődöm ezzel a Bánffy Miklóssal, de törődöm azzal, hogy micsoda mentalitás, a hazaszeretetnek, a moralitásnak miféle felfogása, a nép önérzetének miféle elképzelése az, hogy ilyen embert is ünnepelni lehet? Ilyen körülmények között azt kell tartanunk, hogy ez a métely, ez a fertőzet, ez a borzalmas abberáció itt természetesnek tartatik. Meg kell rémülnünk: vájjon azoktól, akik bennünket igazgatnak, akik az ország felett a hatalmat kezükben tartják, egy napon nem fogjuk-e ugyanazt kapni, amit Bánffy Miklóstói kaptunk? Ez nincsen kizárva, hiszen a Bánffy-féle cselekedetet itt glorifikálják, azokat pedig, akik glorifikálják, semmiféle morális ok nem gátolja. Ez a szerencsétlen nemzet tehát szinte ki van téve annak a veszedelemnek, hogy idegen érdekek szerint igazgatják, hogy esetleg olyanok gyakorolják felette a hatalmat, intézik el sorsát talán századokra, akikről nem bizonyos, hogy nem egy másik államnak, — nem tudom én — designárius polgárai-e. Ezek mind nem olyan érvek, nem olyan okok, amelyeket a magyar néppel szemben olyan adout-nak játszhatnának ki, amelyek mindent ütnek, amelyek alkalmasak arra, hogy a magyar nép egyszerűen megtartassék az önkényben, hogy az önkénynek még sötétebb mélységeibe lökessék, mint amilyenbe most van. Nem arról van itt szó, hogy mi egy felsőházat állítsunk fel, hogy ez a nemzet szolgálatának egyik szerve legyen, hogy az kiegészítse a nemzetgyűlést. Itt arról van szó, — mondjuk 36*