Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-595

224 A nemzetgyűlés 595. ülése 1926 a nemesség érdemeit elismerjük. De tisztelettel kérjük, hogy viszont a dolgozó millióknak, akik épen ugy resztvettek a nemzet ezeréves fen tartásában, mint a nemesség, jogai szintén ismertessenek el és ezek szintén tradieiók legyenek, ezek szintén a jogfolytonosságot jelentsék annál inkább, mert ha van a nemességnek érdeme t a haza ezer esztendőn keresztül való len tartásában, ugy a nemesség alatt élő polgári rétegeknek, illetve rabszolga-, jobbágyrétegeknek, tömegeknek még nagyobb az érdemük. Ha csupán arról van szó, hogy kinek nagyobb az érdeme, kétségtelen, hogy a népnek sokkal nagyobb az érdeme. És pláne sokkal nagyobb érdeme van a népnek, mint a főúri rendnek abban, hogy ez az ország fönnáll. (Nagy Emil: Együtt csinálták!) Arról van szó, kinek van nagyobb érdeme. Mert sajátságos, a dolgozó millióknak érdemét sohasem emlegetik, sőt mintha tagadni látszanának azzal, hogy emezekét állandóan kiemelik. Hogyan vagyunk ezzel a kérdéssel? Mi is a mi igazi jogfolytonosságunk? Erre egy igazán konzervatívnak elismert nagy tekintélyt szólaltathatok meg a napóleoni időkből, Dessewffy Józsefet, aki konzervatív is volt, — talán nemesebb értelemben, mint az itteni konzervatívok közül egyik-másik — de mégis egyike azoknak, akiknek nagy érdemük van a haza fentartásában. Dessewffy József igy irt Kazinczyhoz a napóleoni háborúk idején, amikor Napoleon már itt csatangolt Ausztriában (olvassa): »Meg kell döbbennem minden szerencsétlenségünkön, minden gyávaságunkon. Mind az ég, mind a föld mindent elkövetett érettünk. Viszont azok, akik minket századok óta igazgatnak, min dent elkövetnek ellenünk. Nem tudom, min csodálkozzam jobban, azon-e, hogy sanyargatóink nem unták még el a sanyargatást, vagy pedig örökös elaljasodásunkon.« Az ég és a föld, ez tartott el bennünket és tartott el mindenkit, csak azok nem tartottak el bennünket, akik igazgattak, mert ezek mindent elkövettek ellenünk. Az is a történelemhez tartozik, ahogyan a nemességet jellemzi másik jelesünk, a gentry Grünwald Béla, aki megállapitja, hogy a nemesség nem volt tényező, csak közjogi tényező volt az országban. Ez igaz, hiszen a nemesség még az ország nyelvét sem tudta megőrizni, idegen nyelvet fogadott el, és a nép őrizte meg — amint itt már sokszor emlegettem — a magyar nyelvet. A kis kunyhókban a jobbágykunyhókban maradt meg a magyar nyelv, tehát a népnek köszönhetjük, hogy ma egyáltalán beszélnek magyarul ezen a földön. Nem akarom megvádolni az akkori, a középkori időknek nemességét. Ez volt a rendje, hűbéri rendje, egyik rétege az országnak, a többség, a nép pedig dolgozik, szenved, izzad és fárad. Ha vér vagy vagyon kell, ez mindent ad, a másik pedig könnyen él, uralkodik. Nem akarom ezt kiélezni, csak objektiv szempontból beszélek a kérdésről, hogy kinek mi volt az érdeme, de ha majd harcba méltóztatnak velem szállni, akkor méltóztassék majd inkább Grünwald Bélával — ez az ember t. igazságügyminister ur, nem volt ám zsidó, — hadba szállni, aki az ő hatalmas, nagy könyvében megállapította, hogy egész szervezetünk és nemesi rendünk arra volt kárhoztatva, hogy az onus ne fundo inhaereat elvét az alkotmányszabadságnál, az aranybullánál is értékesebb valaminek tartsa, lemondott a jus resisteudiről is és még a 40-es években is csak ezt tekintette alkotmánynak. Ha ehhez nem nyúltak hozzá, . évi november hó 8-án, hétfon. nem törődött semmivel, mert nem törődött azzal, hogy az államnak pénzügyi vagy katonai fensége legyen. Mindezzel nem törődött, hiszen Deák Perencet még a 40-es esztendőkben agyon akarta verni a nemesség; hazaárulóként, az ősi alkotmány elpusztító jaként, megtámadójaként akarta agyonverni és követelte a felakasztását csak azért, mert az onus ne fundo inhaereat ellen támadt és a közteherviselést akarta. A nemesség ugy akarta, ez volt a civilizációja, a dolgok megszokott rendje, de erről nem tehet, ezért nem felelős. Itt sok bűnt követtek el a 48-as átalakulásig, csakhogy amikor mi tényekről beszélünk, hogy objektive mi volt. akkor azt kell mondanunk, hogy a magyar nép és — mint ahogyan Dessewffy József is mondta — az Isten, azután a magyar föld és ennek a földnek a dolgozó, izzadó, fáradó, szenvedő, vérző milliói, ezek mentették meg ezt az országot, mentették meg és tartották fenn a vármegyéket a királyai, a főispánjai, ministerei és mindenki ellenére. Ez a mi jogfolytonosságunk és ha erre a jogfolytonosságra fel tudnának emelkedni, mint ahogyan a 48-as nemesség felemelkedett, akkor sohasem kerülhetne sor arra, hogy ez a kérdés felmelegittessék. Itt ezzel kapcsolatban szó van arról, hogy a főúri rend bevonása is valahogyan az intelligencia biztositéka és egyúttal nem tudom, az ősiség tradícióinak őrzése és miegyéb volna. Ha a nemességünkről — melyre szubjektive nem lehet a felelősséget háritani, mert ismétlem, az akkori idők rendje volt ez — meg kell állapitanunk objektiv szempontból, hogy vele szemben tulaj donkópen a nagy milliók voltak az értékesek, mert ezek tartották fenn a hazát, akkor mit szóljak a főúri rendről. A főúri rend szubjektive is felelős, mert magasabb műveltsége volt, mert világot látott, mert neki módjában volt felismerni azt, hogy mi a hivatása, de nem hogy nem ismerte ezt fel, hanem egyenesen odaállott az idegen érdekek szolgálatába a nemzet ellen. Hivatkozik arra gróf Bethlen, hogy hej! az erdélyi nemesség más volt, mert a mi szabadság és jog a régi időkben ebben az országban volt, az mind az erdélyi főúri rendnek köszönhető. Azt kell mondanom, hogy a t. ministerelnök ur nem valami nagyon jól tudja a történelmet vagy pedig nagyon szereti önmagát. Az ellenkező az igaz. (Nagy Emil: Jó gusztusa van!) Ami világosság

1 gyuladt, ami nap kelt Erdélyben, az innen nyugatról, Magyarorszogról gyuladt és kelt feléje. Bocskay hajdúi honnan kerültek ki? Bocskay a tiszamenti vidékeken és a felvidéken szedte össze azt a. hadsereget, amellyel azután Erdélybe bement és azt felszabaditotta. És ez a tiszavidéki hadsereg, a felvidéki hadsereg volt az, amely megnyitotta annak lehetőségét, hogy ott azután Bocskay után Bethlen Gábor következzék. Ezek is tehát nagy magyar hadakkal vivták ki azt, amit kivivtak. — Azután ott van 1848. Akkor is nyugatról kelt Erdély felé a nap, mert innen tört be oda a szabadság, itt, Magyarországon mondották ki Erdély egyesitését. Nem lehet tehát külön állást, külön előjogot vindikálni az erdélyi arisztokraták részére azzal, hogy ők ebben az országban olyan- nagyon fontos tényezők voltak. Dehogy is voltak! Erdélynek volt egy-két főura, — tisztelet, becsület és alázatos hódolat az ő emléküknek, — akik kiválóak voltak, de az ottani arisztokrácia a maga tömegében semmiben sem volt különb, mint a magyar területen élő arisztokrácia; az erdélyi arisztokráciát is csak a maga ügye, a maga önzése érdekelte és aszerint trafikált a