Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.
Ülésnapok - 1922-595
216 Á nemzetgyűlés 595. ülése 1926, nának.« Majd azt mondotta még (olvassa): »Mi sem puccsot, sem detronizációt semmi körülmények között el nem fog-adunk, mi tárgyalni akarunk és csak azután dönthetünk. Türelemmel és becsületes törekvéssel kell a kérdést megoldanunk, minden más kísérlet polgárháborúra vezetne.« Ezekben tehát megtagadja az 1920: 1. tc.-t, megtagadja, hogy a nemzet képviselete szuverén lenne, mert hiszen a detronizálás is, a szabadkirályválasztás is mind forradalmi cselekedet volna, de ma gróf Apponyinak mégis szemrehányást tesz azért, mert gróf Apponyinak ma is ez az álláspontja. Azt mondja, nem borul le az ő demokráciája előtt, amikor gróf Apponyi azt mondja, hogy megadja ugyan a lehetőséget arra, hogy a nép szabad akarata tisztán megnyilvánuljon, de tiltakozik az ellen, hogy a nemzetgyűlés mindenféle kérdéssel, például a felsőház kérdésével foglalkozzék. A ministerelnök ur tiltakozik gróf Apponyi megállapítása ellen, amely az utóbbi idők legszebb és legigazabb epigrammája, amely szerint ez a kormány a reakció utján a forradalom felé tör, szemben még azzal a legitimizmussal is, amely legitimizmusról gróf Apponyi azt mondja hogy az viszont a legitimitás alapján a demokrácia felé tör. Ügy látom, gróf Bethlen Istvánnak semmiféle joga nincs erre a szemrehányásra. Méltóztassék a ministerelnök urnák tudomásul venni, hogy ha a két álláspont közül kellene választani, — gróf Bethlen István és gróf Apponyi álláspontja között — akkor mi inkább választjuk a gróf Apponyi-féle magyarázatot, bár nem értünk vele egyet abban, amikor azt mondja, hogy nincsen jogunk a főrendiház reformjával és a királykérdéssel foglalkozni. Vállaljuk ezt cserébe azért, hogy legalább szabad emberekként, sanyargatások nélkül élhetünk ebben az országban. Mert ha a t. ministerelnök ur nem borul le gróf Apnonyi demokráciája előtt, mi sem borulunk le azelőtt a demokrácia előtt, amely megfoszt minket a személyes szabadságtól, amely elkobozza a nemzet szabadságjogait, amely nemcsak a nemzet akaratának megnyilvánulását teszi lehetetlenné, nemcsak a szólás- és sajtószabadságot kobozza el, hanem elkobozza azokat az igazságszolgáltatási garanciákat is a nemzettől, amelyek egyedül védelmezhetik meg az önkény túlkapásaival szemben. Ha a kettő között kell választanunk, — amelyek közül egyik sem felel meg a mi álláspontunknak — mi a gróf Apponyi-féle álláspontot tartjuk becsületesebbnek. De nem tehet szemrehányást Bethlen István senkinek sem. Mert miután kifejtette, hogy az 1920. évi I. te. milyen tökéletes törvény, hogy mennyire korlátlan, kizálrólaecs szuverenitást jelent, egyszer ő is beleesik Apponyi hibájába, amiíkor azt mondja, hogy még sem minden kérdésben kizárólagos, feltétlen, tetszéstől függő ez a szuverenitás, amennyiben abban az 1920. évi I. tc.-ben — ha nem is kifejezetten de szellemében és indokolásában — benne foglaltatik egy morális jkötelezettség, egy utasítás, ehhez a nemzetgyűléshez s ez az,, hogy a felsőházat megalkossa. Nem tudom, mi különbség jogászi, közjegi szempontból a között az álláspont között, amelyet gróf Apponyi Albert vall, amelv szerint ez a nemzetgyűlés nem jogosult a. felsőházat megteremteni és Bethlen István felfogása között, aki szerint a nemzetgyűlés szuverén törvényhozó testület lévén, kötelessége a felsőházat megteremtenie. Bár abban a tekintetben a ministerelnök ur felfogásával egyetértek, hogy évi november hó 8-án, hétfőn. a nemzetgyűlés mindent megtehet s hogy az 1920. évi I. te. tökéletes törvény, amely feljogosítja a nemzetgyűlést arra, hogy mindazt, ami a természet rendjével és az erkölcsi renddel össze nem ütközik, megtehesse, mégis azt kell mondanom, hogy igenis joggal felmerül a létező közjogi alapon kérdés, hogy ennek a nemzetgyülésnelk van-e joga a felsőházat felállítani, a felsőházi törvényt megalkotni, sőt felmerül az a kérdés is, van-e egyáltalán joga törvényt alkotni. Már akkor, az 1922-es választások után, amikor a Háziba bejöttünk, elvi tiltakozással, elvi deklarációval éltem mondván, hoígy ez a nemzetgyűlés lehet tény, fait accompli, de nem jog s ennélfogva hatalmát közjogi alkotásokra el nem ismerem, de minthogy tény és minthogy számolni kell vele, mert a nemzetre nézve áldás és különösen romlás lehet, e tényleges alapon nekünk is lehet és kötelességünk a. reánífc bízott feladatokat elvégezni. Amikor azonban itt egészen epochális elhatározásról van szó, ezt a kérdést újra fel kell vetnünk. A t. ministerelnök urnák, igaza van abban, hogy amiíkor az elsői nemzetgyűlés egybegyűlt és törvényt hozott, ez a jogfolytonosságot jelentette, mert jelentette a törvényességet^ az alkotmány lényegét és érdemét, mert a nemzet akarata megnyilvánult — még pedig kétségtelenül megnyilvánul — ott igaziáai nem lehet panaszkodni, hogy nincs meg a jogfolytonosság. Az az. idő tényleg vacuum, a lehetetlenség, a teljes megsemmisültség ideje volt. Ott egy kérdésben kellett a nemzetgyűlésnek döntenie: élni akar-e tovább vagy nemi Akármilyen hatalmas legyen egy nemzet és annalk akarata, szabályozhasson bármit, de egyhez nincs szabadalma: nincs joga kimondani azt, hogy élni nem akar tovább. Hát igenis joga volt a nemzetnek arra, hogy egy uj Pusztaszert csináljon és ha megcsinálta, senkinek a világon nincs jogában azt kérdezni hozzájárult-e ehhez a király 1 vagy a • külföld, senkinek a világon nincs joga 'kétségbevonni a jogfolytonosság létezését. Szükség volt erre az 1920. évi tc.-ben foglalt rendelkezésre azért is, mert hiszen törvényben gyökerező egyéb faktorok nem is voltak. Elsősorban nem is azt számítom, hogy a volt képviselőház egy más területre vonatkozott, nem azt, hogy feloszlatta magát. Én azért nem tartottam törvényes faktornak a régi képviselőháza, mert nem volt mandátuma, mert mandá túrnának meghosszabbítása az első öt év után az önkény ténye volt. Az a képviselőház nem volt jogosult tovább, mint képviselőház működni. Ha azt a — ugy erkölcsi, mint alkotmányos tekintetben — nonszenszet, azt az abszurdumot forma szerint törvényesítették is, ha a mandátumot további öt évre meghosszabbították is, ezt nem lehet elfogadni törvényes alapnak. 1920-ban más volt a helyzet. Ekkor mintegy a lehetetlenség parancsa a nemzetet feljogositotta arra, hogy sorsát rendezze, hogy egy uj pusztaszeri gyűlést és alkotmányozást tartson. Ahhoz pedig, hogy ilyen módon a törvényesség és jogfolytonosság az alkotmány lényege és értelme szerint meglegyen, csakugyan szükség volt arra, hogy a végszükség esete fenforgott légyen, szükség volt arra, hogy vagy olyan állapot legyen, hogy egy nemzet akarata forradalommal tör keresztül azokon a gátakon, amelyeket addig az önkény visszatartott vagy szükség volt arra, hogy katasztrófa következett be s a nemzet akaratától is függetlenül beállott egy történelmi helyzet, amely az elé a kérdés elé állította, akarsz-e tovább élni vagy sem.
