Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.

Ülésnapok - 1922-569

A nemzetgyűlés 569. ülése 1926. évi június hó 15-én, kedden, 31 van bennük valami érzék a nyugdíjasok; jajkiáltása iránt — hogy vegyék elö ezt a memorandumot, amely valószinüleg birtokukban van, amely talán Íróasztalukon hever, olvassák el, foglalkozzanak vele és meg fogják látni, hogy az a sirám, amely közgazdasági berkekből ilyen alkalmakkor hallatszik, egészen indokolatlan. Utalnom kell arra is, hogy nemcsak a szociáldemokraták, nemcsak a semlegesek, hanem az ellenkező póluson álló nyugdíjasok is a javaslat ellen foglalnak állást. Ha magunk volnának ebben a kérdésben, vagy ha csak a semlegesek szólalnának meg, akkor az önök sztereotip szemrehányása a felforgatásról, az örök elégedetlenségről, a kedélyek izgatásáról bizonyára előretört volna már, de itt hivatkozom egy iratra, amely bizonyára szintén birtokukban van, mert hiszen nemcsak nekem küldték meg, hanem minden képviselő megkapta: ezt az iratot a Keresztény Szocialista Magántisztviselők Országos Szövetsége jegyzi,, az elején azonban megmondja, hogy nemcsak ez az egy testület, hanem egy egész sereg más, u. n. keresztény testület is együttesen adja be ezt a memorandumot a Nemzetgyűléshez, így a Keresztényszocialista Magántisztviselők Országos Szövetsége, a Keresztény Pénzintézeti Tisztviselők Országos Szövetsége, az Alkalmazott Kereskedők és Tisztviselők Országos Szövetsége, a Katholikus Tisztviselőnők Egyesülete, a Művezetők Országos Szövetségének Gazdasági és Jogvédelmi Szervezete és a Magyar Középosztály Országos Egyesületének képviselői együttesen szövegezték meg ezt a memoramdümlot, szervezték meg ezt az akciót s fordulnak a kormányhoz és a nemzetgyűlés tagjaihoz, s kérik a kormányt és a nemzetgyűlést, legyen szives és ilyen alapon az ő bőrükre ne szociálpolitizáljanak. Azt mondja ez a memorandum végső paszszusában: »Ez a javaslat szociálpolitikának nem szociálpolitika, államférfiúi bölcseségnek nem bölcseség, de konszolidációs politikának — pokolian veszedelmes.« (Esztergályos János: Ezt nagyszerűen megmondták!) T. Nemzetgyűlés! Sajátszerű tünet, amire máü' beszédem elején hivatkoztam, hogy a kormány elszánja végre magát egy szociálpolitikai javaslatra, azt hosszú huza-vona és különböző tárgyalások után id© hozza és akikről szó van, akiknek javára állítólag ez a szociálpolitikai intézkedés történik, azok nem kérnek belőle, sőt tiltakoznak ellene és inkább bízzák magukat a hosszadalmas és bizonytalan bírói eljárásra, mint a kormány szociálpolitikájára. (Esztergályos János: Miért nem vonják ezt visszal) Itt kell megemlítenem azt, hogy a kormány a maga félig államosított intézeteiben egészen hasonlóképen jár el a magánvállalatokkal. Az, Országos Pénztárnak vannak nyugdíjas tisztviselői. Az Országos Pénztár állami felügyelet alatt áll, sőt ezidő szerint nincs önkormányzata, kormánybiztos látja el a teendőket, a kormány tehát nyakig benne ül a pénztárban, a kormányé a döntő szó s ennek az intézménynek, a mai pénzviszonyok között és a mai gazdasági helyzet mellett, van olyan nyugdíjasa is, aki 390 papírkor onát kap egy egész hosszú hónapra az Országos Munkásbiztositó Pénztártól, Most nincs nálam az okirat, de holnap szívesen elhozom s odaadom az előadó urnák; mondja meg abból a t. Nemzetgyűlés, milyen bírálatot érdemel az az állami intézmény, amely a maga nyugdíjasainak ma papírra mer vetni 390 papírkorona nyugdíjat, amelynek tíz hónapi összege teszi ki csak egyetlen egy átszálló villamosjegy árát?! T. Nemzetgyűlés! Kell tehát ezzel a kérdéssel foglalkozni, rendezni kell a nyugdíjkérdést s él kell a valorizációt intézni akkor, amikor _ ilyen esetek vannak, amikor ezért a nyugdíjért egy egész életet dolgozott át az a, szegény nyugdíjas, s ennek az életnek eredményét abban a néhány koriona nyugdíjba látná kijegeeesedve, de szaladgálnia kell fórumtól fórumig, bíróságtól bíróságig, amíg megkapja a maga kis nyugdíját. Kell tehát rendezni és már régen rendezni kellett volna, de nem igy. Van a megoldásnak módja. Szociálpolitikusok, sőt közgazdászok is egyérteimüleg megállapítják, hogy a nyugdíjmegállapitásnak alapja nem lehet más, mint a legutóbb aktiv szolgálatban élvezett fizetés. Rögtön át lehet ezt számítani. Nem nehéz kérdés ez, és ha a magyar kapitalizmus nem volna olyan érzéketlen, nem volna olyan szárazlelkü, belátástalan mint amilyen, akkor ez a probléma nem is volna probléma, mert minden vállalat igyekezett a maga vagyonát, árucikkeit, forgalmát valorizálni. Hát hol van ma olyan vállalat, amely a maga pénzgazdálkodásában békebeli papírkor onákban számol? Nincs olyan. Egyetlen vállalat sem adja a maga áruját ugy; ez nem is lehetséges, mert hiszen egy 17.000-szeres csökkenéssel állunk szemben. S épen itt a nyugdíjasoknál állt meg a kérdés, ezeknél fixirozták le a papirktoronákat s akarják őket ma is papirkoronákkal kifizetni, noha nagyon jól tudják, hogy annak a papirkoronának ma mennyi az értéke, Mondom, kell tehát ezzel a kérdéssel foglalkozni, de nem ilyen alapon. Ha pedig a magyar kormányokban már korábban lett volna elég szociálpolitikai érzék s megvalósították volna a kötelező aggkori és rokkantbiztositást, nemcsak a tisztviselők és nemcsak a középosztálybeliek számára, hanem munkásoknak is, ugy, ahogyan az megvan rnás művelt országokban, akklor megint ez a probléma nem volna ma probléma. Egyrészt tehát a vállalatok szűkmarkúsága, másrészt a korábbi és a mostani kormányok szociálpolitikai érzéketlensége növesztette ezt a kérdést problémává s tette azzá, hogy ezzel a kérdéssel most a törvényhozásnak kell foglalkoznia és törvényhozási beavatkozásra van szükség, hogy egy csomó arra rászorult embert a másra megszerzett jogaihoz juttassunk hozzá. Nincs is időm arra hogy érdemben tárgyaljam ezt a kérdést. Talán majd a részleteknél, lesz erre alkalmam, ha addig ugyan meg nem gondolja magát a kormány és vissza nem vonja észt a javaslatot. Én ezt a kérdést megnvugtatóan csak egyféleképen tudnám megoldani. A nem tudtom és hány száz vállalatba szétforgácsolódott ilyen ügyeket egy közös hivatalba vonnám össze. Olyan nan' apparátus van, annyi a hivatal, hogy nem fér esrvik a másiktól. Ezek között lehetne e^yet találni, amelyre rá lehetne bízni ennek a kérdésnek kezelését. Az illető vállalatokat igen alapos vagvoni vizsgálat után a tőkefedezeti iárulékfizetésre kellene kötelezni; egy közös állami va.ffy államilag kezelt pénztárba fizessék be ezeket az összegeket, u*ry hogy a nyugdíjasoknak ne kelljen százfelé szaladgálniok, hanem ott találják meg abban a központosított magánnyugdíjbiztositó intézetben, — vasv nevezzék azt akármilyen hivatalnak — a törvény