Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.
Ülésnapok - 1922-569
m r  nemzetgyűlés 569. ülése 1926. évi június hó 15-én, kedden. 6-5%-át; 25%-os munkaképesség-csökkenésnél fizetett 450.000 papirkoronát, ma fizet 166.000 koronát, tehát a békebelinek 37%-át; 35%-os munkaképesség-csökkenésnél fizetett 630.000 papirkoronát, ma fizet 233.300 koronát, tehát a békebelinek 37%-át; 100%-os munkaképességcsökkenésnél — amely munkaképtelenséget jelent —- fizetett 1,800.000 papirkoronát, ma fizet 1,000.000 koronát, tehát a békebelinek 55-5%-át; tehetetlenség esetén pedig — amely azt jelenti, hogy nemcsak, hogy dolgozni nem tud, hanem saját személyének kiszolgálásához is egy második személyre van szüksége — fizetett a Pénztár 3,000.000 papirkoronát, ma pedig ennek pontosan felét fizeti, tehát a békebelinek 50%-át. Ezeknél az igen nagyfontosságú szociálpolitikai kérdéseknél, ahol az életről van szó, ahol a szó legegyenesebb és legteljesebb értelmében az életről van szó, a kormány hallani sem akar a valorizációról, hanem mindezeket átugorva, félretéve és mellőzve, előveszi ezt a kérdést, a magántisztviselők nyugdíjkérdését és egészen érthetetlenül, az eddig tanúsított és észlelt szociálpolitikai érzéketlenség ellenére valorizálni akarja a magántisztviselők nyugdíját. Ez ellen kifogást emelni nem lehetne, ha ez a valorizáció jó volna, és még akkor sem lehetne ez ellen kifogást emelni, ha ez megelőz más, fontosa.bb csoportokat, de ha ebbe^ a törvényjavaslatba belenézünk és még inkább, ha ennek a törvényjavaslatnak háta mögé tekintünk, ha a másik érdekcsoport töírekvéseit és érdekeit állítjuk szembe a törvényjavaslattal s a nyugdíjasokkal, akkor azt kell megállapitanunk, hogy erre a valorizációra ebben a formájában, ebben a mértékében, ebben a szellemében semmi szükség nincs. Ez több kárt okoz, mint amennyi hasznot csinál. Ha pedig én keresem a kormány szociálpolitikai érzékét, ha kutatom, hogy miért találta meg most egyszerre ezt a szociálpolitikai érzéket, lehetetlen másra gondolnom, mint arra, hogy ez a másik csoport javára történik. A helyzet t. i. az, hogy a bíróságok hosszas tétovázás után olyan emberséges álláspontot kezdtek elfoglalni, amely ha nem is teljes mértékben, de megközelíti a szerzett jogok^ tiszteletét és realizálását, kezd a munkáltatókra, a különböző magánintézményekre és vállalatokra kényelmetlen lenni. Megjegyzem, ez nem egyedül álló eset. Az 1907. évi XIX. f t.-cikk megalkotásánál is szerepet játszott már ez a m. kir. szociálpolitikai érzék, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Akkor t. i. szintén nagy követelés volt a betegsegélyezési biztositási ág kiterjesztése a balesetbiztosításira. A munkásság és az alkalmazottak követelték a balesetbiztosítást, azonban érzéketlen volt a parlament, érzéketlen volt a régi, u. n, liberális kormány, hallani sem akartak balesetbiztositásról, noha 1903-ban már egy olyan házhatározat volt, amely utasította a kormányt, hogy alkossa meg a betegsegélyezés mellé a balesetbiztosítást is. és egyszerre csak 1906-ban a kormány, látszólag privát szorgalomból előveszi a kérdést, megszövegezi az 1907 : XIX. t.-cikket, összefoglalja a betegsegélyezést a balesetbiztosi tással és bekapcsolja a kötelező balesetbiztositást. t Miért történt ez! Nem a szociálpolitikai igények felismerése és kielégítési szándéka miatt, szó sincs róla, sem a kívülről ostromló tömegek sürgetésére, hanem azért, mert a balesetek utáni magánkeresetekben való eljárásnál a Curia olyan joggyakorlatot kezdett meghonosítani, amely a vállalatokra, különösen a közlekedési vállalatokra, a Délivasutra, Mávra, a Ksod-ra, a Dunagőzhajózási rt.-ra és a hasonló vállalatokra igen terhes és súlyos járadékokat állapított meg. Mikor ezt az érdekeltségek, a vasutak és vállalatok érzékelték, amikor rájöttek arra, hogy rossz üzlet számukra magánúton engedni haladni a baleseti kártalanítás kérdését, akkor egyszerre ők lettek a szorgalmasok a követelésben és megszövegezték és megcsinálták a kormánnyal a balesetbiztosítási törvényt. Itt megint ezzel az úttal állunk szemben, a szociálpolitikának ezzel a tekergős útjával, amely nem a való lényeget tekinti, nem a szükségleteket akarja kielégíteni, hanem a másik érdekelt fél, a gazdaságilag erősebb fél, a tőkés fél javára akar ezzel bizonyos könnyebbségeket elérni. Csomó példát hozhatnék fel, de sajnos, nincs elég időm, hogy az anyagot kimeríthessem. Majd talán utánam fognak felszólalni olyanok, akik ezt az anyagot feldolgozhatják. Itt van pl. a Trieszti Általános Biztosító Társaság. Nem is magyar vállalat; tudja róla mindenki, hogy tőkeerős vállalat. Közgazdasági körökben tudják, hogy egész vagyonát átmentette a háború és a forradalmakon. Ennek az intézetnek is vannak nyugdíjasai, ezek is magánutra kényszerültek az igényeikkel. Ez a vállalat is azzal védekezett a bíróság előtt a valorizáció ellen, hogy elszegényedett, tőkéjének nagy részét elvesztette, képtelen tehát magasabb nyugdíjat fizetni, mint a papirkoronákban kiszámított régi nyugdíjakat: viszont gazdasági szaklapokban ugyanez a vállalat egészen szemérmetlenül, — tekintet nélkül arra, hogy a bíróság előtt tehát a nyilvánosság előtt jelentette ki, hogy tőkéjének nagy részét elvesztette — a maga közléseiben, mérlegeiben és a maga reklámjaiban megmondja, hogy a zseniális vezetés és a nagy előrelátás következtében sikerült a vagvonát idegen valutákban, idegen értékekben a háború nagy vagyonpusztitó viharán át megmenteni! De ez nem egyedülálló eset. Itt van az Első Dunagőzhajózási Társaság, amelynek szintén van egy osomó^ nyugdíjasa és amely a bíróságok előtt szintén igen kövér könnyeket sir a maga sanyarú helyzetéről: viszont az alkalmazottak és a közigazgatási világ másképen tudják ennek a vállalatnak anyagi helyzetét, másképen vannak informálva. A Dunagőzhajózási Társaság nyugdíjasai kimutatják, — amint valószínűleg méltóztatnak tudni, mert nemcsak én kaptam meg ezt a memorandumot, (Gr. Hoyos Miksa: Mindenki megkapta!) amelyben felvilágosítják a nemzetgyűlés és a kormány tagjait a Dgi vagyoni állapotáról s amelyben kimutatják, hogy alaptalan az az ellenkezés, amellyel meg akarják rövidíteni a nyugdíjasokat, azokat, akik évtizedeket töltöttek a vállalat szolgálatában, akiknek munkájából a vállalat meggazdagodott, vagyont szaporított — mondom, ezek a szerencsétlen nyugdíjasok kimutatják, hogy ez a vállalat egyáltalában nem szorult rá a kíméletre és arra, hogy a szegény nyugdíjasok letört nyugdíjaiból segítsék őket fel. Ha volna időm, felolvasnám itt ennek a memorandumnak azt a részét, amely a Dgt. vagyoni állapotával foglalkozik és kimutatja, hogy a vállalat milyen effektiv vagyonok fölött rendelkezik és már a háború óta is milyen v agyonszaporulattal gyaranitotta a vagyonát, mondom, végtelenül sajnálom, hogy nincs elég időm, de ajánlom képviselőtársaim figyelmébe, —ha
