Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.

Ülésnapok - 1922-569

~Â nemzetgyűlés 569. ülése 1926. évi június hó 15-én, kedden. 29 Sándor Pál: Félreértett szavaim helyre­igazítása címén kérek szót! (Zaj.) Elnök: A képviselő úron kívül más is je­lentkezett szólásra személyes kérdésben. Én tehát indíttatva érzem magam, hogy a ház­szabályok 205. §-ának utolsó bekezdése értel­mében a további személyes kérdésben való fel­szólalásokat a napirend tárgyalására szánt idő letelte utánra halásszam. A napirendre tűzött tárgyhoz szólásra kö­vetkezik! Perlaki György jegyző: Rupert Rezső! (Nincs jelen!) Elnök: A képviselő ur nincs jelen. Töröl­tetik. Ki következik?' Perlaki György jegyző: Propper Sándor! Propper Sándor: T. Nemzetgyűlés! Kóthly Anna képviselőtársunk kimerítő és szakszerű beszéde után a pénzügyminister ur felállott hosszabb beszéd elmondására. Őszintén meg­vallva, én azt gondoltam, hogy azokra a na­gyon súlyos és nagyon indokolt kifogásokra, amelyeket Kéthly képviselőtársunk a tárgya­lás alatt lévő törvényjavaslat ellen felhozott, reflektálni fog. Legnagyobb csodálkozásomra egyetlen egyszerű tőmondata volt erről a kér­désről, az sem ! érdemi szempontból s azután rögtön áttért egy másik témakörre. A minis­ter ur azt mondotta, — és ebben ki is merült a reflexiója az előtte hangoztatott súlyos ki­fogásokra — hogy nálánál senki sem érez job­ban együtt a tisztviselőkkel. Én erre azt mon­dom ... (Zaj.) Elnök: Nincs elegendő csend, képviselő urak! Méltóztassanak helyeiket elfoglalni! Propper Sándor: ... hogy ennek a nagy szociálpolitikai érzéknek valahol jelentkeznie kellene, elsősorban természetesen a törvény­javaslat megszövegezésénél, a törvényjavaslat szelleménél és anyagi rendelkezéseinél. Nem elég az, ha valaki kiállítja magáról a jósági bizonyítványt és megveregeti saját r vállát, mondván háromszor egymás után: én jó ember vagyok. Ebből az az igen jelentékeny és jog­gal türelmetlen kategória, amelyről szó van, nem tudja a maga szociális helyzetét megjaví­tani és a maga szociális igényeit kielégíteni. Különben a javaslatot nem is kellene bi­rálni, én érdemben nem is megyek bele a ja­vaslat birálatába. A javaslatot egy negatív tény bírálja a legélesebben és a legelitelőbben és ez az, hogy a javaslat jellege szociálpoliti­kai, — ez a bevallott cél, ezt mondják róla, hogy rendezni akarja a nyugdíjas magántiszt­viselők ügyét — és csodálatosképen az érde­kelt nyugdíjasok és leendő nyugdíjasok nem kérnek ebből a szociálpolitikából. Rendszerint az szokott történni, hogy ha valamely társa­dalmi osztály vagy réteg javára és előnyére törvényt alkotnak, törvényt szerkesztenek, ör­vendenek neki, örömmel várják: és csodálatos, hogy e törvényjavaslat jelentkezése az érde­keltek részéről a legnagyobb nyugtalanság-ót és ellenállást váltotta ki. Emlékeztetni kívánom a t. Nemzetgyűlést arra, hogy a valorizáció kérdiését már eszten­dőkkel ezelőtt itt, a nemzetgyűlésben, épen én vetettem fel. Azt mondottam, hogy a valori­záció kérdéséhez komolyan és gyorsan hozzá kell nyúlni, mert ez a kérdés megoldásra vár és e kérdés megoldatlansága igen messzemenő szociális nyomorúságot és politikai nyugtalan­ságot kelt. Valorizálni kellene pl. a hadikölcsönöket, a háború előtti takarékbetéteket, az életbiztosí­tási kötvényeket, az életjáradékokat és az 1907. évi XIX. te- alapján korábban, a háborií előtt megállapított baleseti járadékokat. Ez csak néhány csoportja a valorizálásra váró kérdé­seknek, de egyik sürgősebb, mint a másik. A kormány részéről pedig semmi olyan tünet nem észlelhető, amely arra engsdne következ­tetni, hogy a kormány ezeket a csoportokat hajlandó elővenni és hajlandó a valorizáció te­rén ezekkel komolyan foglalkozni. Sőt nem­csak hogy foglalkozni nem akar velük, hanem pl. a hadikölcsönök kérdésében határozott el­lenállást fejt ki. Nem-mel válaszol minden egyes feltett kérdésre, noha nagyon jól tudjuk, hogy annakidején a hadikölcsönöket nem a 100%-os hazafias felbuzdulás alapján jegyezték, hanem olyan morális kényszerek voltak, ame­lyek az igen kispénzű embereket szorították rá hadi kölcsön jegyzésére és nagy testületeket szociális irányú, szociális rendeltetésű tőkékkel vittek bele a hadikölcsön jegyzésébe, amely összegek ma teljesen elvesztek, értéktelenek és az állam a maga nagy vállalt, mondhatnám talán: örökölt kötelességével szemben abszolút negatív álláspontra helyezkedik. Itt vannak a. takarékbetétek. Amit a múlt­kor mondottam, meg kell ismételnem: a kispol­gári morál omlik össze e kérdés rendezetlen­sége miatt. Mit gondol az a sok tiz- és százezer apró kis tőkegyüjtő, aki 100—200—300 koroná­kat rakott Össze véres verejtékéből és hordott be a különböző takarékpénztárakba és az ál­lam kezelésében lévő Postatakarékpénztárbal Mit gondolnak azok. akik most a kis pénzüket, egész életük egyetlen ruci eredményét igy szer­tefoszlani, elveszni látják? Mit gondolnak a t­képviselő urak és a t. pénzügyminister ur, hogy ezek az emberek a mai védelmezett politikai és polgári erkölcsökről maguknak milyen fogal­makat alkotnak % ! Itt van az életbiztosítások kérdése. Az életbiztositás is a takarékosság fogalma alá esik. Azoknak, akik életüket munkájuk árá­nak egy részével biztosítják, hogy öregségükre legyen mihez nyulniok, túlnyomó része sze­gény ember, de mindenesetre vagyontalan, mig a vagyonos embernek az életbiztosítása effektiv vagyonában ott van, annak erre nincs szüksége. Ezekről sincs szó, ezeket sem valo­rizálják. Akik esztendőkön vagy évtizedeken keresztül hordták^ az aranykoronákat a külön­böző biztosító-intézetek pénztáraiba, azoknak most egy teljesen értéktelen papirrongy van a^ kezükben és ha ezt be akarnák váltani, ta­lán nem volna érdemes nekik erre rászánni a szükséges villamosköltséget sem. Itt vannak azután egyéb életjáradékok és a balesetjáradékok, amelyeket az 1907. évi XIX. te. alapján a biróságok és intézmények törvényesen állapítottak meg. Ezeknek is csak igen-igen kis hányadát fizeti ma az Országos Pénztár. Maga az Országos Pénztár jelentése mondja erről, hogy a különböző fokú munka­képességi csökkenés eseteiben mit fizetett a pénztár a háború előtt és mit fizet ma. Mon­dom, maga az Országos Pénztár 1924. évi je­lentése állapítja meg, hogy például 11%-os munkaképességcsökkenésnél, amely a minimá­lis kártalanítási alap, 2400 koronás beszámít­ható javadalmazás alapján a pénztár békében fizetett 198.000 papírkoronat, ma pedig fizet havonta 12.830 koronát, a mai járadék tehát a békebelihez viszonyítva 6-5%; 15%-os munka­képesség-csökkenésnél fizetett békében 270.000 papirkoronát, ma fizet 17.500 koronát, a béke­belinek tehát 6-5%-át; 20%-os munkaképesség­csökkenésnél fizetett 360.000 papirkoronát, ma fizet 23.330 koronát, tehát a békebelinek 5*

Next

/
Thumbnails
Contents