Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.

Ülésnapok - 1922-577

iá nemzetgyűlés 577. ülése 1926. Sándor: Hallatlan!) Ez kétségtelen. Nekem hiába akarnak hivatkozni 85%-os valorizációra például Ausztriában, mert az osztrák törvény egy maximális havi 2-1 millió nyugdíjat ir elő, azok a nyugdíjak pedig, amelyek ezen túlmenőleg adatnak, nem törvényhozási kodiíikáció alapján, hanem kollektiv szerződés alapján jutnak egyes intézetek va.gy vállalatok tisztviselőinek. Ismerem a cseh kodifikációt is. A cseh kodiíikációnak állami része messze alatta van annak, amit itt statuálunk. Sőt még ott is, ahol a cseh magángazdaság az úgynevezett Ersatzinstitutokkal dolgozik, — amelyek tehát kipótolják azt, amennyivel az állam kevesebbet ad — ezek az Ersatziiistitutok sokkal kisebb maximumokat állapítanak meg alapszabályaikban. Az adatokat eléje tártam a kormánynak egy tanácskozáson, mikor ott voltak az alkalmazottak képviselői is. Valójában nem történt valorizáció Csehországban, hanem a régi korona értékekből lettek cseh korona értékek, ami arany bázishoz viszonyítva jelent 15—16%-os valorizációt. Méltóztassék megnézni azt, vájjon ez a kérdés Franciaországban vagy Olaszországban hogyan néz ki, ahol ez jelent 20, 15 vagy 18%-os valorizációt. Akkor tehát, ha a magyar kormány idejön a törvényhozás elé és 50—65—-75 szíáfcalékot akar kodifikálni, én azt állítom, hogy nyugodt lelkiismerettel nem lehet azt mondani, hogy a magyar kiormány itt bármiféle érdekeltség szolgálatában állana, hanem azt kell mondani, hogy a magyar kormány elmegy addig a határig, amíg ő szerinte elmehet az alkalmazottak védelmében. Az én legjobb meggyőződésem szerint félek attól, hogy ez a javaslat tulment azon a határon, amelyen szabad és félek attól, vájjon nem fog-e bekövetkezni az az állapot, amikor a kevesebb számú nyugdíjasok érdekében egyes vállalatok helyzete meg feig rendülni. Én nem tartozom azok közé, akik nem védik a nyugdíjasokat; én magam megvédtem saját nyugdíjasaimat ugy, hogy sem a múltban nem volt perem, sem a jövőben nem lesz. De azt állítom, hogy a kevesebb számú nyugdíjasok érdekében, akiket ez a törvényjavaslat sokkal jobb helyzetbe fog hozni, mint a magyar középosztály bármely rétegét, amely a nem valorizlállás súlya alatt valósággal a tönk szélén áll, egyes vállalatok vagyoni helyzete meg fog rendülni. (Fábián Béla: Ajz állami tisztviselők 40%-ot kapnak! — Barthos Andor: Nem áll! Én például 35%-ot kapok. — Fábián Béla: Az is több, mint a magántisztviselőké!) Méltóztassék a társadalom azon széles rété-' geire gondolni — az állami tisztviselőktől eltekintve ... (Barthos Andor közbeszól. — Fábián Béla: Néni mondtam, hogy meddig szolgált. Tőlem szolgálhat ma is. — Barthos Andor: Nem szolgálhatok, mert már kiszolgáltam ! Nem áll az, amit tetszik mondani!) Nem tudok az igen t. közbeszóló képviselő úrral polemizálni, mert közismerten rossz hallásomnál fogva nem hallottam pontosan, mit méltóztatott mondani. Amennyiben gyanitom, hogy az állami tisztviselőkre méltóztatott hivatkozni, i kijelentem, hogy az állami tisztviselők is ma már egy jobb kategóriát alkotnak azokkal a kategóriákkal szemben, amelyeik a nem valorizálás következtében vagyoni és jövedelmi lehetőségeiket teljesen elvesztették. De hogy eszmemenetemre visszatérjek, azt állítom, hogy ez a kodiíikáció^ olyan messzemenő, amely a körülöttünk levő országok kodifikációjánál sokkal többet jelent. Hiszen kollektiv szerződésnél egyes helyeken kiverekedni évi június hó 24.-én, csütörtökön. 247 bizonyos összegeket, ez nem jelenti ugyanazt, mint amit jelent egy törvényhozási kodiíikáció ilyen minimumokkal. Én állítom, hogy ezek a minimumok, amelyek ebben a törvényjavaslatban benn vannak és azok az egyéb megállapítások messze túlhaladják a körülöttünk levő országok hasonló kodifikációját. Kérdezem: ha most már nemcsak jogászi szempontból méltóztatik nézni ezt a törvényjavaslatot, hanem gazdasági szempontból is, vájjon Magyarország gozdasági élete olyan viszonyok között van-e, hogy szabad-e nekünk általában a szociális kodiíikáció élén baladnunk Európában anélkül, hogy ennek súlyos gazdasági visszahatásai ne lennének, de még a szociális visszahatásai sem egészen veszélytelenek, ha csakugyan elő fognak fordulni azok az esetek, amikor ezek a terhek esetleg túlhaladják a vállalatok teherbíró képességét, (Dréhr Imre előadó: Ugy van!) amely esetben egy sokkal nagyobb számú aktiv tisztviselői kar sorsa van érintve. (Ugy van! jobbfelől.) Lelkiismereti kötelességnek tartottam, hogy ezt a meggyőződésemet itt előadjam azért, mert végre is nem szabad és nem lehet ilyen alkalmakkor, amikor épen a kormány, kiragadva a ' valorizációs problémák tömegéből egyet, meg akar valósítani egy osztály érdekében valami exisztenciális lehetőséget, olyan mértékben, amely meghaladja a körülöttünk lévő országok kodifikációját, mondom, nem szabad, hogy ugy állítsák oda a kormányt vagy a pénzügyminister urat, mintha itt valami szociális lehetetlenséget akarna megcsinálni, mintha itt valami rettenetes jogfosztást akarna véghezvinni és mintha itt nem tudom, kiknek, milyen érdekköröknek szolgálatában állana. Ami a 9. i konkrétumát illeti, nem tehetek róla, de én nem foglalhatom el ugyanazt az álláspontot, mint amelyet Wolff Károly t. képviselőtársam foglal el, aki a maximumot egyáltalában töröltetni akarja. Én abból a meggondolásból indulok ki, hogy a maximumnak kérdése ma már az eseteknek csak igen kis részére fog vonatkozni, de én félek az alkalmazottak érdekében, hogyha egyáltalában kihagyjuk és nem marad benn az a 75%, akkor a_ tisztviselők több esetben rosszabbul fognak járni. Szilágyi Lajos t. képviselőtársam különben egészen helytelen elvi alapon félti a tisztviselőket, az ő elvi alapjának helytelensége abban áll, hogy szerinte a fizetéseket nem lehet öt évig stagnálni hagyni és javulás nélkül hagyni. Ez a törvényjavaslat nem fizetéseket állapit meg, hanem valorizációt mond ki, amely természetesen stagnálhat. Az ötévi karenciaidő nem is az aktív tisztviselőre fog vonatkozni; ez csak a nyugdíjasnál érvényesül, ennélfogva ennek a megállapítását nem lehet összehasonlítani semmiféle aktiv tisztviselő javadalmazásával. De én attól félek, hogy ebben az öt esztendőben olyan vállalatok, amelyeknek az arányszáma eredeti megállapításában 60%-on felül van, — méltóztassék figyelni, hogy mit akarok mondani! — meg fogják gondolni, hogy meghozzák-e ma már azt az áldozatot, hogy a 20% többletet megadja, amikor talán nem is hiszik, hogy a viszonyok a legközelebbi öt esztendőben ugy fognak fejlődni, hogy szükségük lesz ennek a megadására. Azáltal, hogyha kihagyjuk ezt a szakaszt, az illetők akkor, ha már ma, megadnák ezt a 20%-ot, 80—90%-os valorizációba kerülnének be, amit sokaihatnának. Viszont ha 75%-ban lesz a maximum statuálva, ezt a 75%-ot talán könynyebbcn fogják tudni megadni és így a nyűg-