Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.

Ülésnapok - 1922-575

À nemzetgyűlés 575. ülése 1926. désével lehetővé az Egyesült Államok hatalmának, dicsőségének és gazdagságának megteremtését. Viszont az Északamerikai Egyesült Államok népe, sőt kormánya is megértéssel fordult 1848-ban a magyar szabadságharc felé. Es amikor a magyar ügy elbukott, a csillagos lobogó védelme borult a magyar menekültekre. A magyar Clio hálás elismeréssel fogja feljegyezni Taylor-nek, az akkori köztársasági elnöknek és Websternek, az akkori külügyministernek szimpátiáját és az amerikai társadalomnak tettekben is megnyilatkozó lelkesedését a magyar ügy iránt, mindenekfelett pedig azt a példátlan megtiszteltetést, amelyben az Északamerikai Egyesült Államok szenátusa és kongresszusa részesítette Kossuth Lajost azzal, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) hogy nyílt ülésében fogadta őt. Ez a kitüntetés, amelyhez hasonlóban az Egyesült Államok egész fennállása óta alig néhány ember részesült, vagy 60 esztendő multán niegint csak egy magyar államférfinak jutott osztályrészül, a mi mindnyájunk tiszteletétől övezett t. képviselőtársunknak, gróf Apponyi Albertnek. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) T. Nemzetgyűlés ! Hazája nemes hagyományaihoz méltó módon betöltvén tisztét, a népszövetségi főbiztos ur távozik körünkből. Magával viszi nemcsak a jól teljesített kötelesség megnyugtató öntudatát, hanem a magyar nemzet háláját és azt a kérését is, hogy tartson meg bennünket jó emlékezetében. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Jusson majd eszébe, az ifjú tetterőtől duzzadó Újvilágban az az ezeresztendős régi nemzet a Duna völgyében, amely a civilizáció őre és fentartója volt Európa keletén, s amely a békét és kultúrát véxe hullásával védelmezte meg. És ha majd hajója az amerikai tenger habjait szeli, jusson eszébe az a szerencsétlen nemzet, amelynek a tengerből Trianon óta csak a fájdalom és a nyomorúság óceánja maradt. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) És ha majd robog vele a vonat a végeláthatatlan amerikai őserdőkön át, jusson eszébe az ezeresztendős magyar tölgy, amelynek íkoronája ma meg van csonkítva, de amely a maga gyökereit kitéphetetilenül bocsátja le véráztatta földjébe e hazának. S ha majd fülébe csendülnek a »Hail Columbia« büszke hangjai, akkor jussanak majd eszébe a magyar himnusznak búbánatos, zokogó, panaszos szavai: vére hullásával, szenvedéseivel, áldozatos munkájával »megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt.« A.Z elnök ur előterjesztését melegen üdvözlöm és azt készséggel elfogadom. (Élénk éljenzés és tavs a jobb- és baloldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Napirend előtti felszólalás sem tanácskozás, sem határozathozatal tárgyát nem képezhetvén, áttérünk napirendünkre, amely szerint következik a magánalkalmazottak nyugdíjának, özvegyeik és árváik ellátási járandóságainak átértékeléséről szóló törvényjavaslat (írom. 1009, 1029) részletes tárgyaláisának folytatása. Soron van a 3. § folytatólagos tárgyalása. Szólásra következik Malasits Géza képviselő ur, aki a tegnapi ülésen beszédének elhalasztására kapott engedélyt. A szó Malasits Géza képviselő urat illeti. Malasits Géza: T. Nemzetgyűlés! A szombati ülés folyamán a pénzügymini ster úrtól meglehetősen erős megrovásban részesültünk, hogy különösen ennél a szakasznál majdnem teljesithetetlen igényeket támasztunk és nem vagyunk tekintettel a gazdasági életkövetelményeire. A minister ur ugy állított be ben. évi június hó 22-én, kedden. 177 nünket, mintha mi erős tőkeellenes hadjáratot akarnánk indítani ennek a szakasznak kapcsán és olyan követeléseket állítanánk fel, amelyek, amint mondja, a közgazdasági életet veszélyeztetik. Legyen szabad tehát ezzel szemben rámutatnom arra, hogy mi gyerekkorunk óta tisztában vagyunk azzal, hogy azt a tyúkot, amely a tojást tojj a, nem illik, legalább nem okos dolog agyonverni. Mi tehát, amikor a tőkét, a kapitalizmust támadjuk, akkor nem magát a tőkét támadjuk, hanem támadjuk azokat, akik a tőke birtokában embertársaikat kizsákmányolják, akik a tőke birtokában és a tőkével való tulajdonjog alapján embertársaiknak kárt okoznak. Nekünk is van pénzintézetünk, mi is berendezkedtünk ugy, hogy intézményeinket pénzzel el tudjuk látni. Amikor tehát az ebben a paragrafusban foglaltak ellen harcolunk, akkor nem a tőke termékenyítő ereje ellen harcolunk, hanem azok ellen, akik a tőke segítségével embertársaikat kizsákmányolják, akik embertársaikat szolgaságban tartják. De nagyon furcsának találjuk azt, hogy a minister ur. épen ennek a szakasznak kapcsán mindig, amikor a szegény alkalmazottak kérnek valamit, amikor pl. a szegény alkalmazottak azt mondják, hogy a 30% kevés, tehát kegyeskedjék legalább 50%-ra felemelni az arányszámot, akkor hivatkozik arra, hogy a közgazdasági élet nemismeretében állítunk fel ilyen követeléseket és ezeket a közgazdasági élet egyszerűen nem birja meg. A szegény alkalmazottak kívánságait tehát bizonyos nagyon minimális értékig hajlandó elismerni a minister ur, azonfelül azonban nem, mert ezeknek a kívánságoknak teljesítése a közgazdasági életet veszélyezteti. Igen t. minister ur, ezzel szemben önnek bizonyára tudnia kell és a nemzetgyűlés igen tisztelt tagjai bizonyára tudják, hogy a vezetői, igazgatói azoknak a pénzintézeteknek, amelyek most telesírják a kormány fejét azzal, hogy azokat a terheket, amelyek ebben a törvényjavaslatban kontemplálva vannak, nem bírják el, amikor kiválnak az intézetből, akkor egyszerre nem olyan skrupulózusak ós nem hivatkoznak a közgazdasági életre-. Mindenki tudja, hogy a közelmúltban egy igén előkelő pénzintézetnek két vezetőférfia vált meg a pénzintézettől. Az egyik vezetőférfi kieszközölt magának 12 milliárd értékű részvényt, amikor ezt megkapta, szépen megvált az intézettől. A másik szerényebb volt valamivel, kapott 5 milliárd végkielégítést. 12 milliárdot kapott tehát az egyik bankvezér, amikor kivonult bankjából, annyit, amennyiből ezer tisztviselő egész évi nyugdíját lehet fizetni Egy másik, félig ipari, félig kereskedelmi vállalatból kivonult az egyik vezetőférfm — az illető nemzetgyűlési képviselő is — és amikor elment, 9 milliárdot kapott attól az intézettől. A közelmúltban összeomlott egy bank, amelynek azonban egyik vezére kivonult — az előadó ur bizonyára ismerni fogja, hogy kiről van szó, nevet szükségtelen említenem — s ez is egymilliárd végkielégítést kapott, amikor a tisztviselők kifizetése már nehézségekbe ütközött. Nem irigylem ezektől az uraktól ezt a pénzt, de azoknak az uraknak, akik nem tiltakoznak ilyenkor az arányszámok megállapítása ellen, akik nem hangoztatják azt, hogy az ország közgazdasága sínyli meg azokat a milliárdokat, amelyeket ők ilyenformán kapnak, legalább is nem illik és áll jól ideállni a nemzet szine elé, nem illik az, hogy amikor a szegény magánalkalmazottak kérik, hogy az 26