Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.
Ülésnapok - 1922-575
í?8 A nemzetgyűlés 575. ülése 1926. évi június hó 22-én, kedden. arányszámot 30%-ról 50%-ra emeljék fel, akkor kezdjenek sírni, szaladjanak a pénzügyminister ur nyakára és telesírják a fejét azzal, hogy tönkremegy az ország közgazdaságiélete, ha az alkalmazottak szerény javadalmazásukat megkapják. (Rupert Rezső: Valósággal gonoszság ez!) Hogy mennyire igy van ez, ahogy mondom, erre nézve legyen szabad csak egypár számot elmondanom. Budapesten az összes banktisztviselők fizetése évenként cirka 300 milliárdot tesz ki. Ezzel szemben az igazgatói tantiémek, amelyeknek túlzásaira már Wolff igen t. képviselőtársam is rámutatott, — ezt tehát keresztény oldalról is megerősítették — (Mozgás a szélsőbaloldalon.) cirka 100 milliárdot tesznek ki, tehát a tisztviselői fizetéseknek egyharmadrészét az igazgatók kapják meg tantiémek fejében. Ha az összes nyugdíjasok nyugdíját 100%-ban elégítenék ki, ez cirka 35 milliárdot tenne ki, tehát az összes fizetéseknek alig egytizedrészét. Ezek a számok azt bizonyítják, hogy mégsem olyan szomorú ezeknek a pénzintézeteknek a helyzete, hogy ne bírnának itt valamit teljesíteni, és mégsem teljesen indokolt az, amit állandóan velünk szembeszegeznek, hogy nem vagyunk tekintettel az ország közgazdasági életére, hogy tönkre akarjuk tenni a tőke termékenyítő erejét, mert lehetetlen követeléseket állítunk fel. Hogy mennyire nem megy tönkre a tőke és hogy mennyire tud keresni, ezt a következő számokkal leszek bátor bizonyítani. 1924-ben a Hazai Takarékpénztár keresett 12 milliárdot, 1925-ben 18 milliárdot. A Hitelbank keresett 1924-ben 26 milliárdot, 1925-ben 41 milliárdot. A Kereskedelmi Bank keresett 1924-ben 17 milliárdot, 1925-ben 35 milliárdot. Ezek azok a nyereségek, amelyeket kimutatnak. Hol vannak még azután a latens tartalékok, amelyekről Szterényi t. képviselőtársam mondotta itt, hogy ezekből élnek! Én is, de mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy igenis, vannak gyenge pénzintézetek, amelyek nem tudtak keresni, az inflációt sem tudták kihasználni, vannak gyenge pénzintézetek és iparvállalatok, amelyek ezt nem bírják iki, tartozom azonban megemilteni azt is, hogy ezek a gyenge pénzintézetek és iparvállalatok rendszerint ki tudtak egyezni alkalmazottaikkal és annyit juttattak nekik, amennyi tökeszegénységükből telik. Ellenben a nagy cápák, azok, amelyek kerestek az infláció alatt s szindikátusi alapon, a reklám minden eszközének igénybevételével sózták az értéktelen részvényeket a szegény közönség nyakaiba az inflációs időben, amelyek tehát nagy keresői voltak az inflációnak, sirnak és telejajgatják a világot azzal, hogy nem lehet a követeléseket teljesíteni, mert különben tönkre menne a gazdasági élet. Bátor voltam már számokkal bemutatni, hogy a közgazdasági éilet nem menne tönkre, legfeljebb az történnék, hogy a szindikátusba tömörült igazgatósági tagok valamivel kevesebbet kapnának, a tantiémek valamivel kisebbek lennének és talán a részvényesekre is tekintettel kellene lenni, mert ma tényleg igazat kell adni Wolff Károly t. képviselőtársamnak: a bankvezérek kettőre tényleg nincsenek tekintettek és pedig az alkalmazottakra és a részvényesekre. Egyre vannak tekintettel: a saját mindenható profitjukra és arra, hogyha kimennek az intézetből, ha más veszi át a részvénypakettet, jól megtömött zsebekkel mehessenek ki a vállalatból. Ezeket a vállalatokat az államnak nem szabad támogatnia még azzal is, hogy még az alkalmazottakkal szemben is védi őket(Rupert Rezső: És niée: segítségükre is siet! El kell pusztulnia ennek az országnak!) Meg kell említenem a munkaképtelen alkalmazottakat is. Teljesen igaza van Várnai t. képviselőtársamnak, amikor azt mondja, hogy a teljesen munkaképtelen alkalmazottak kapjanak legalább 100%-os nyugdíjat. Ezt a gondolatot már a t. túloldal részéről is felkapták a belátó urak és Móser t. képviselőtársam indítványt is tett arra nézve, hogy a 65. életévet elért alkalmazott teljes 100%-os nyugdíjat kapjon. Itt legyen szabad a minister ur figyelmét egy körülményre felhívni, amelyet, mint ennek a kornak embere, bizonyára ismerni fog. A háborúban nemcsak a harctéren váltak emberek rokkantakká, hanem rendkívül sokan rokk anta kká váltak azok közül is, akik idehaza gyárakban, ipartelepeken teljesítettek szolgálatot. Az a túlfeszített munka, amelyet a háború alatt a municiógyártásnál, r a hadsereg felszerelésénél rengeteg sok mérnöknek, művezetőnek és műszaki tisztviselőnek teljesítenie kellett, idő előtt aláásta ezek idegeit, egészségét és igy ma az a helyzet, hogy rendkívül sok azoknak a mérnököknek és műszaki alkalmazottaknak a száma, akik ezalatt az idő alatt teljesen megrokkantak. Miután ezek a vállalat érdekében és szolgálatában rokkantak meg és mivel semmi kilátásuk arra, hogy esetleg külön keresetre tehessenek szert, teljesen méltányosnak tartom, amit Várnai t. képviselő ur is említett, hogy igenis, ezek teljes nyugdíjat kapjanak. Nem változtat ezen a felfogásomon az sem, amit Móser t. képviselőtársam ajánlott, hogy a 65 éven felüliek 100%-os nyugdíjat kapjanak, mert ilyen körülbelül csak 5—6 van s ez magán a lényegen nem változtat. Ellenben, ha minden alkalmazott, aki rokkanttá vált a szolgálat közben, legalább 100%-os nyugdíjat kapna, ez azután a vállalatokat kényszerítené arra, hogy a jövőben az emberanyaggal takarékosabban bánjanak és ne tegyék meg azt, amit a háborúban megtettek, hogy amikor egyik-másik mérnök, műszaki tisztviselő vagy művezető panaszkodott, hogy nem birja a 16 órai munkát, a koplalást, azt mondották: örüljenek, hogy nem küldöttük ki a frontra, örüljenek, hogy felmentettük. Ezek az emberek ebben a munkában rokkantak meg és teljesen megérdemlik a kormány támogatását és azt, hogy amit kivannak, a kormány teljesítse is. A legsúlyosabb kérdések egyike, melyet utoljára kívántam szóval felemlíteni az, hogy azok az alkalmazottak, akik a törvény hatálybalépte után kerülnek nyugdíjba, mennyit kapjanak? Erre nézve Várnai t. képviselőtársam azt ajánlotta, hogy legalább még két évig teljes fizetésüket kapják, hogy igy elvegyék a vállalatok kedvét attól, hogy a törvény hatálybalépte után könnyen cserélhessenek ki bárkit. Ez a szándék tényleg megvan és ezt a szándékot a törvényhozás nem honorálhatja. Az állam törvényét nem szabad hosszú vagy haszonlesés eszközévé alacsonyítani és nem szabad az államnak segédkezet nyújtani ahhoz, hogy a vállalatok akár bosszúból, akár haszonlesésből az alkalmazottak tucatjait dobhassák ki az utcára. Erre nézve tartozom egyet kijelenteni. A kapitalizmus sohasem volt szentimentális, sem Magyarországon, sem sehol a világon s hogy e tekintetben nem specialitás a magyar kapitalizmus, az kétségtelen. Nenï volt sehol szentimentális, mert mindenben azt nézte, hogy pénzt keressen, hogy a befektetett tőke minél jobban
