Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.

Ülésnapok - 1922-574

Î58 À nemzetgyűlés Ő74. ülése 1926. évi június hó 21-én, hétfőn. dását, hiszen a pénzértékkel szemben egy olyan ténynek törvényjavaslatba való bevétele, mint amilyet igen t. képviselőtársam kivan, lehetetlen következmény ekne vezetne. Hiszen a pénzértékben történő értékváltozás naprólnapra hullámzik, abban megállás nincs. A pénzértéket azonban fixnek kell tekinteni és ezért kérem a szakasz változatlan elfogadását. (Helyeslés jobbfelől.) Elnök: A tanácskozást befejezettnek nyilvánitom. Következik a határozathozatal. Az 1. §~al szemben Kéthly Anna képviselőtársunk adott be módosító indítványt, amely ellentétben állván az eredeti szöveggel, a kettőt szembe fogom állítani. Kérdem, méltóztatnak-e az 1. §-t eredeti szövegezésében, szemben Kéthly Anna képviselőtársunk módosításával, elfogadni, igen vagy nem? (Igen! Nem!) Kérem azokat a képviselő urakat, akik az eredeti szöveget fogadják el, szíveskedjenek felállani. (Megtörténik.) Többség! Az eredeti szöveg fogadtatott el és igy a módosító javaslat elesik! Következik a 2. §. Perlaki György jegyző (olvassa a 2. §-t.) Várnai Dániel! , Várnai Dániel: T. Nemzetgyűlés! A 2. §. első bekezdése után a következő kiegészitést javaslom (olvassa): »Az Országos Munkásbiztosi tó Pénztár alkalmazottai és orvosai nyugdíjintézetének továbbfizető tagjai a nyugdíjintézeti rendes tagokkal egyenlő elbánás alá esnek.« E kiegészítés megindokolásaképen legyen szabad röviden előterjesztenem a következőket- Az Országos Munkásbiztositó Pénztár orvosai és alkalmazottai nyugdíjintézetének vannak önként továbbfizető tagjai. Ugyanennek a nyugdíjintézetnek szabályzatai _ szerint az önként továbbfizető tag nyugdíjjogosultsága és nyugdíjának mérve a rendes tagokéval teljesen azonos, vagyis a nyagdíjszabályzat a jogok és kötelességek tekintetében teljesen egyenlő elbírálás alá vonja az önként továbbfizető és a rendes tagokat. Ez a nyugdíj szabályzat értelmében történik igy és ha akadt a nyugdíjintézetnek önként továbbfizető tagja, aki nyugdíjállományba lépett, az ugyanolyan elbánásban részesült, mint amilyenben részesítették a rendes tagokat 1924 elejéig. 1924 elején — nem tudom, milyen indító okokból kifolyólag — a népjóléti minister ur egy rendeletet adott ki, a 131-700 számút, amelyben kimondotta, hogy a ministerium az önként továbbfizető tagok nyugdíját nem valorizálhatja, illetőleg nem pótlékomat ja, vagyis azönként továbbfizető tagok csupán a havi pár száz korona nyugdíjat kaphatják meg. Ismétlem, sem én nem tudom, sem a legjobban érdekeltek nem ismerik, hogy ezt a rendeletet miért adták ki, mik voltak annak indító okai; elég az hozzá, hogy ezek az önként továbbfizető tagok, noha a nyngdíjszabályzat részükre a rendes tagokkal azonos jogokat állapított meg és biztosított, igen mostoha elbánásban részesültek. Méltóztassék, mélyen t. Nemzetgyűlés, a következő példákból megítélni a helyzetet. Ha például egy titkár, rendes tagja a nyugdíjintézetnek, húsz évi szolgálat után nyugdíjba ment, kétmillió korona havi nyugdíjat kapott. Ha ugyanennyi szolgálati idő után hasonló állásbeli ember, önként továbbfizető tagja a nyugdíjintézetnek, ment nyugdíjba, akkor lényegesen kevesebb nyugdíjat kapott, mint a rendes tag. Volt olyan is, aki 20 évi szolgálat után, mint önként továbbfizető tag menvén nyugdíjba, havonként mindössze 400 és egynéhány korona. — nem százezer korona! — nyugdíjat kapott, illetőleg kap még mindig a pénztártól, tehát annyit

; amennyiért tulajdonképen még egy zsemlyét sem vehet. Itt van egy másik példa. Egy 23 évig szolgálatot teljesített munkásbiztositó pénztári tisztviselőről van szó, aki 23 évi szolgálati idő után, önként tovább fizető tag lévén, kap összesen 1925 augusztusától 5940 korona évi nyugdíjat és ehhez még 960 korona lakbérnyugdíjat ugyancsak évenkint. (Propper Sándor: Papírban!) Nagyon természetes, hogy mind ez papírban értendő. Amikor én ezeket az adatokat a bizottságban előterjesztettem, a bizottság ezt nekem szinte el sem akarta hinni, olyan lehetetlen voit a kép és olyan példátlanul hihetetlenek voltak maguk áz adatok. Amikor okmányokkal demonstráltam igazam mellett, akkor a bizottság elhatározta, hogy bevéteti a valorizációs javaslatba azt az óhaját, hogy a népjóléti minister ur ezt az ügyet rendezze a nyugdíjintézet alapszabályai szerint, biztosítsa azokat a jogokat, amelyeket az alapszabályok az önként tovább fizető tagok részére is megállapítanak, vagyis rendezze ugy, hogy az önként tovább fizető tagok, ha nyugdíjba mennek, ugyanolyan elbánásban részesüljenek, mint a nyugdíjintézet rendes tagjai. Lehetséges, hogy a népjóléti minister ur azt fogja mondani, hogy ez az intézkedés túlságos mértékben meg fogja terhelni a munkásbiztositó pénztár nyugdíjintézetét. Lehetséges, mondom, nem tudom egészen bizonyosan, hogy a népjóléti minister ur ezzel fog-e előállani, vagy pedig azzal, hogy az ügyet rendezni fogja. Én egy ilyen esetleges ellenérvvel szemben bátor vagyok kijelenteni, hogy e pillanatban semmi közünk sincs ahhoz, s mint kérdés fel nem vethető az, hogy az ügy rendezése következtében ilyen vagy olyan mértékben megterhelődik-e a nyugdíjintézet alapja, mert az önként tovább fizető tagok jogot szereztek arra, hogy ugyanolyan elbánásban részesüljenek, mint az intézet rendes tagjai. A nyugdíjszabályzatok jogokat biztosítanak számukra és ezeket a jogokat, tehát olyan jogokat, amelyeket egy kétoldalú ügylet, egy kétoldalú szerződés biztosit a nyugdíjintézet tagjai részére, egy egyszerű népjóléti ministeri rendelettel konfiskálni nem lehet, ez egészen evidens. Ami pedig azt illeti, hogy megterhelné a pénztárt, a nyugdíjintézetet a kielégítő elintézés, erre nézve bátor vagyok rámutatni arra, hogy a nyugdíjintézetnek jelenleg 2220 rendes tagja van és ezzel széniben csupán 33 az önként tovább fizető tag. E 33 közül is mindössze 9 van olyan, akit momentán a legközvetlenebbül érdekel az az óhaj, az én javaslatom, hogy a rendes tagokkal egyenlő elbánásban részesüljenek. Mondom, mindössze 9 ezeknek a száma és ez átlagban 787.000 papirkoronát jelentene a nyugdíjintézet számárai, mint beszámítható terhet. Noha nem ismerem a Munkásbiztositó Pénztár nyugdíjintézetének vagyoni helyzetét, de e mellett is állithatom, hogy ezek a terhek nem érintik ezt a nyugdíjintézetet olyan mértékben, hogy ne elégíthetné ki egészen 100%-ig mindazokat a jogokat, amelyeket az önként tovább fizető tagok maguknak megszereztek. Ismétlem, ez nem teher, és ismétlem, én nem ismerek olyan jogot, amely kétoldalú szerződéseket egy rendelettel megsemmisithet. És különösen azért ajánlom elfogadásra^ benyújtott kiegészítő indítványomat, mert végre elérkezett az ideje annak, hogy igazságot szolgáltassunk azoknak, akik saját befizetésük folytán a